Révbe ér a 72-10-es Bulls és a Splash Brothers

A Los Angeles Lakers két aranykorszakának egy-egy fontos mozzanata is június 16-ára tehető. Az aranysárga-lilák 46 évvel ezelőtt, 1975-ben ezen a napon szerezték meg a liga pontkirályát, Kareem Abdul-Jabbart. A centerlegenda 1969-ben került az NBA-be, 1971-ben pedig már bajnoki címet is nyert a Milwaukee Bucks tagjaként úgy, hogy alapszakasz és döntő MVP is volt ebben az idényben. Az 1971/72-es, illetve az 1973/74-es szezonban is ő lett az alapszakasz legértékesebb játékosa, de a csapatsikerek már elmaradtak - '72-ben a konferenciadöntőben, '73-ban egy körrel korábban, '74-ben pedig a fináléban kaptak ki.

Miután az 1974/75-ös idényben a PO-ba sem jutott be a Milwaukee, KAJ pedig egyébként is nagyobb városba vágyódott, cserét kért. A Bucks Walt Wesley-vel együtt Junior Bridgemanért, Dave Meyersért, Elmore Smith-ért és Brian Wintersért adta át a Los Angeles Lakersnek.

Közülük Wesley egyetlen meccset játszott az aranysárga-liláknál, majd befejezte a profi kosárlabdázást. Smith nagyon ígéretesen kezdte karrierjét, első Bucksnál töltött szezonjában is még 15.6 pontot és 11.4 pattanót átlagolt, aztán egyik évről a másikra nagyot romlott a teljesítménye, a következő idény közben elcserélték. Meyers ekkor kezdte pályafutását, de öt szezon után visszavonult - egy évet kihagyott hátsérülés miatt -, pedig egészen ígéretesen játszott. A szintén első évét kezdő Bridgeman 9 szezont húzott le a wisconsini együttesnél, 15 pont környéki kiscsatár volt, míg Winters 8 évet töltött a Bucksnál, teljes hátralévő karrierjét - egy szezont játszott előtte a Lakersnél -, és 4 évig 20 pont környékén átlagolt.

Abdul-Jabbar további karrierjét keveseknek kell bemutatni. Még háromszor lett az alapszakasz legértékesebb játékosa az aranysárga-liláknál, öt bajnoki címet nyert az 1980-as években a Showtime Lakersszel, 1984/85-ben pedig minden idők legidősebb döntő MVP-jének választották. A liga történetének egyik legjobb és legismertebb játékosa lett.

Az utolsó bajnoki címét egyébként 1988-ban nyerte KAJ, és ebben az évben rendezték a finálék történetének legnézettebb döntőjét. 41732 néző tekintette meg a helyszínen, ahogy az ötödik meccsen a Detroit Pistons megveri a Lakerst a Pontiac Silverdome-ban. A Los Angeles-iek ezt követően megnyerték a következő két összecsapást, így lettek bajnokok végül 4-3-mal.

 

1999-ben is fontos lépésre szánta el magát a csapat, hiszen ezen a napon váltották le Kurt Rambist és nevezték ki helyére vezetőedzőnek Phil Jacksont. Jackson már ekkor is legenda volt, a Chicago Bullsszal kétszer is triplázni tudott, összesen hat bajnoki címet nyert az együttessel a '90-es években, az elsőt éppen a Lakers ellen. Egy évnyi pihenő után tért vissza, hiszen 1998-ban, Michael Jordan visszavonulásakor ő is távozott a Illinois-i gárdától.

A Lakersnek nagy szüksége volt rá, mert hiába állt össze 1996-ban a Kobe Bryant - Shaquille O'Neal tengely, képtelenek voltak egyáltalán fináléba jutni - 1996 után két nyugati elődöntőt és egy nyugati döntőt tudtak felmutatni, ekkor jött Jackson. Mint ismert, azonnal az első évben a végső sikerig vezette a gárdát, pedig a fontosabb kiegészítők közül Rick Fox, Derek Fisher és Robert Horry már korábban is a keretben voltak. A Lakers 12 év után ült vissza a trónra, pont az Abdul-Jabbar-féle garnitúra volt utoljára bajnok Kobe-ék előtt. 2001-ben és 2002-ben is nyertek, ezzel lett meg a Jackson harmadik three-peatje is.

 

Abdul-Jabbaron kívül még két korszakos egyéniség cserélt csapatot június 16-án. 1982-ben, tehát 39 évvel ezelőtt a Denver Nuggets passzolta el egykori kiváló scorerét, David Thompsont, aki 1975 óta volt 25 pont környéki, nem egyszer fölötti első számú embere. A dobóhátvéd ponttermelése 1981/82-ben 15 pont alá esett, a coloradóiak pedig a szezon végén a 6 pontos Bill Hanzlikra, illetve egy 1982-es első körös pickre cserélték. Hanzliknak két komolyabb szezonja volt, amikor 13 pont környékén hozott, a picken pedig Rob Williams került Denverbe, aki két idényt húzott le a ligában. Thompson hiába lett All-Star első Seattle-i évében 15.9 pontos átlaggal, drogproblémái is voltak, a következő, az 1983/84-es idény közben pedig olyan súlyos térdsérülést szenvedett, hogy kénytelen volt befejezni pályafutását.

Nála is sokkal nagyobb név volt Moses Malone, akit négy évvel később, 1986. június 16-án próbált értékre váltani a Philadelphia Sixers - kevés sikerrel. Malone kétszer volt MVP még Houstonban, egyszer pedig rögtön csapatváltása után a Phillynél is, ahol 1983-ban azonnal bajnoki címre vezette az együttest döntő MVP-ként. Az 1984/85-ös idény végén zsinórban ötödjére és hét szezonból hatodjára lett ő a pattanókirály, miközben jócskán 20 pont fölött átlagolt, sorozatban hívták meg az All-Star gálákra és került be az All-NBA ötösökbe is. Még 1985/86-ban is hozott 23.8 pontot és 11.8 pattanót, de hamarabb ért vége a szezonja, miután volt egy arccsonttörése. A Sixers úgy döntött a nyáron, vált, és Terry Catlidge-dzsel, valamint két első körössel együtt a Washington Bulletshez postázta centerét Cliff Robinsonért és Jeff Rulandért.

Catlidge 7 pattanós és 13-14 pontos játékos lett, később Orlandóban volt közel 20 pontos szezonja is. Az egyik picken Anthony Jonest választotta ki a Washington, aki semmi érdemlegeset nem tett az NBA pályákon, a másik draftjogot pedig Harvey Grantre használta el, aki viszont három évig 18 pontos játékos volt a 90-es évek elején. Malone mindössze két idényt húzott le a fővárosban, de így is sokkal jobb kosaras volt, mint a többi érintett, pláne a Sixershez érkezők: 24, majd 20 pontja mellett továbbra is hozott 11 pattanót meccsenként, majd 1988 nyarán szabadügynökként az Atlanta Hawkshoz igazolt. Hogy mekkora "flop" volt ez a csere a Philly szempontjából, azt jól mutatja, hogy Grant egyedül is letett nagyjából annyit Washingtonban, mint a két Sixershez érkező.

Cliff Robinson nem az a Cliff Robinson, aki a Portland és a New Jersey nagyszerű játékosa volt, bár még mindig ő volt a jobb befektetés. Pár évvel korábban, Clevelandben még dupla-duplákat hozott 18 pontokkal. A Bulletsnél már visszaesett teljesítménye, és bár a három philadelphiai szezonjában is 15-19 pont került a neve mellé, már csak 5-6 pattanói voltak, és a három év alatt összesen nem játszott 130 meccset. Ruland 20 pont és 11-12 pattanó környéki center volt, aki még egészen jó ellenérték is lehetett volna Malone-ért... viszont 1984/85-ben eltört az egyik lábcsontja a lábfejében. Bill Waltonhoz hasonlóan őt is visszarakták a PO-ban a csapatba, de a következő szezonja is ráment erre a sérülésre - a két év alatt 67 mérkőzésen lépett pályára. Ezek után kevésbé volt meglepő, hogy a csere után, az 1986/87-es idény legelején 5 találkozót követően visszavonult - négy évig nem játszott sehol, 1991/92-ben pedig már hiába tért vissza, azzal sokra nem ment csapata.

 

Térjünk át kicsit Michael Jordanre, aki 1993-ban ezen a napon, a Phoenix Suns elleni döntő negyedik meccsén a liga történetének egyik legjobb döntőbeli produkcióját nyújtotta, 55 pontot szórt 21/37-es mezőny-, illetve 13/18-as büntetőmutatóval. Jordan minden idők második legjobb teljesítményét hozta a pontokat tekintve, ha a döntőket nézzük - 1962-ben Elgin Baylor 61 pontot dobott a Boston Celtics ellen, Rick Barry pedig ugyanígy 55 ponttal jelentkezett 1967-ben, a Philadelphia Sixers elleni párharc egyik meccsén. A találkozót 111-105-re nyerte a Bulls, amely így a végső siker kapujába lépett.

 

Három évvel később, 1996. június 16-án minden idők (egyik) legjobb csapata, a 72-10-es Chicago is révbe ért. A Bulls a legendás alapszakasz után 3-0-ra verte a Miami Heatet, 4-1-re a New York Knickset és 4-0-ra az őket egy évvel korábban búcsúztató Orlando Magicet, hogy aztán a döntőben 4-2-vel kerekedjen felül a Seattle Supersonicson a 24 évvel ezelőtti 87-75-ös diadallal. Jordan a liga történetének egyetlen játékosa lett, aki négy döntő MVP trófeával rendelkezett - ez a szám később 6-ra nőtt.

 

Hat évvel ezelőtt, 2015. június 16-án pedig az újkori Golden State Warriors első bajnoki címét szerezte meg, amely a franchise negyedik sikere volt - 1975-ben már ezen a néven ért révbe a Warriors, amely előtte kétszer nyert aranygyűrűt még Philadelphiában. Az oaklandi alakulat 105-97-re verte a Cleveland Cavalierst, ezzel 4-2-re húzta be a finálét.

A Warriors az előző idényben még Mark Jackson irányításával az első körben kiesett a Los Angeles Clippers ellen. Nyáron Steve Kerr ült le a kispadra, érkezett cserének Shaun Livingston, a sérüléssel bajlódó David Lee helyét pedig kezdte egyre inkább átvenni Draymond Green. Ezeknek köszönhetően a Warriors szintet lépett, 67-15-tel megnyerte az alapszakaszt, majd 4-0, 4-2 és 4-1 arányban verte sorrendben a New Orleanst, a Memphist és a Houstont a PO-ban. A túloldal is nagy átalakuláson ment keresztül, hiszen 2014 nyarán visszatért a klub ikonja, LeBron James, az 1/1-es Andrew Wigginsért pedig megszerezték Kevin Love-ot - majd a szezon közben érkezett az Iman Shumpert, JR Smith, Tyimofej Mozgov trió is. A Cavs több eltékozolt szezont követően 53-29-cel a második volt keleten az Atlanta Hawks mögött, de még simább útja volt a döntőig: 4-0, 4-2, 4-0 volt az ohióiak sormintája a Boston, a Chicago és az Atlanta ellen.

A döntőben már nem volt ott a Celtics ellen megsérülő Love, Irving pedig az első találkozón szállt ki, ennek ellenére a második találkozón elvette a pályaelőnyt a Cavs. A negyedik mérkőzésen aztán visszavette azt a GSW, amely a hatodik találkozón, idegenben zárta le a párharcot. A döntő MVP-jének Andre Iguodalát választották meg.