BSEgyütt 17.rész
Hiszek az emberekben. Pontosabban hinni akarok bennük. Nem gondolom, hogy az ember tökéletes és nem is kell annak lennie (még csak törekednie sem érdemes, mert mind gyarlók vagyunk és a nagy akarásnak megfeszülés a vége...), ám hinni akarom a mindannyiunkban ott szunnyadó jóság és kedvesség meglétét. Ez a hit viszont kitartó koncentrációt igényel...
Irtó nehéz megőrizni az önkontrollt és magamban újra és újra csitítani azokat a motyogó-fortyogó hangokat, amelyek egyes szituációknál elégedetlenül-tombolva parancsolnának rám, követelve kulturált és a mai világhoz képest feltűnően különcnek tűnő, kölcsönös tiszteleten alapuló alapbeállítódottságom feladását. Be kell valljam férfiasan embertelen feladat például nem felvállalni egy verbális szócsatát (melyben meggyőződésem, hogy kiütésszerű, ám talmi győzelmet aratnék) mikor egy kolléga nyilvánosan gúnyolódik vagy megállni a "tenyérviszketést" és palacsintasütővel nem a rétjéig kergetni az én "szemétdombomra" érkező, fennhéjázását alapvető etikett-szabályok semmibevételével tetőző (ha már ornitológia...) kakast és tyúkanyót...
De azt gondolom ezek a pillanatok emelik az embert egy magasabb szintre és szilárdítják gránitkeménységűvé önbecsülését és a meggyőződését a másfajta hozzáállást illetően. Mikor a könnyebb és rövid távon bizonyára megtévesztő kielégülést okozó lehetőség helyett a makacs, "én akkor sem leszek olyan, mint ők" érzést erősíti. Adódhat a kérdés, hogy ehhez a La Mancha-i lovag szélmalomharcára hajazó életfilozófiában miből meríthetek erőt az edzői feladataimhoz?
Triviális és lássuk be első olvasatra kissé nyálas, ám maximálisan igaz a válasz. A Hölgyeim azok, akik visszaigazolást nyújtanak a munkám értelméről. Hiszen mi lehet felemelőbb érzés edzőként-mentorként annál, mikor egy tanítványa olyan reakciót ad, egy számára akár tragédiaként is felfogható döntésemre, amire csak valóban különleges egyéniségek képesek? Egy helyzetben hol kiütközik a játékos/ember valódi személyisége a lehető legpozitívabban reagál és a saját előnyére fordítja a szituációt. Teszi mindezt úgy, hogy meg kell küzdenie előítéleteivel, le kell számolnia a múlt, szirénénekként hívogató nosztalgiájával és gyökeresen kell változtatnia mind a teljesítményén, mind a gondolkodásmódján...
Ez még a legtöbb felnőtt számára is megoldhatatlan akadályokat jelent. Ezért is óriási dolog egy alig 17 éves ifjú Hölgy esetében erről beszélni. Aki túllépve a saját árnyékán, fogait összeszorítva, önmagával kíméletlenül őszinte "belső elbeszélgetést" folytatva, úgy dönt ez nem mehet így tovább és a megújulás ösvényére lép, elutasítva a könnyebb utat. Pedig ez az csapás korán sincs rózsaszirmokkal, illatozó virágoktól roskadozó bokrokkal szegélyezve. Csípős csalán, szúrós bogáncs várható az első kanyarokban. Ám minél mélyebben merül el a "Felelősségvállalás Erdejében", annál inkább tisztul a kép és válik lépésről-lépésre céltudatosabbá küldetése...
Hihetetlenül motiváló ezt az "utazást" végigkövetni és megrökönyödő pillantásokat váltani olyanokkal, akik szkeptikusan fogadták kezdeti erőfeszítéseit. Valódi megtisztulást jelent, mikor -kicsit szégyenkezve az előítéleteid által alkotott elvárások totális megsemmisülése okán- a sikerét, átalakulását látva büszkén figyeled az "Új 17-est"...
Szép napot!
Artúr