Egy pesti srácért szólt a vasi harang…
„Ru-ják-Andris, Ru-ják-Andris” zúgott közel 2000 torokból az összetéveszthetetlen vélemény nyilvánítás a körmendi Szentély Arénában. A vasi szurkolók ezzel az eszközzel adtak hangot a meccs legjobbjával kapcsolatos elképzelésükről. A tengerentúlon –hasonló szituációban- az „MVP, MVP!” rigmus ismétlődik. Személy szerint sokkal megindítóbbnak tartom az európai módit, mikor nevén nevezik a gyereket…
Nem véletlenül használtam a „gyerek” kifejezést. Írhattam volna „srácot”, „kölyköt” és még folytathatnám a szinonima szótár idevonatkozó passzusaival. A lényeg, Ruják András olyan, mint a „srác a szomszédból”. Kedves, közvetlen, arcán egy állandóan megbúvó hamiskás vigyor kezdeménnyel. Ezért is lehet Őt feltétlenül kedvelni. A vagány, csibész, ám mérhetetlenül tisztelettudó és alázatos személyisége miatt.
És akkor a kosárlabda tudásáról még nem is szóltunk. Költőiek lesznek a következő kérdéseim: „Mi szükségeltetik ahhoz, hogy valaki egy elvesztett rangadó után (ahol 25 perc alatt képtelen pontot dobni és a VAL mutató rovatában is mindössze 3 egység szerénykedik) a szezon addigi legkiélezettebb meccsén, -a bajnoki címre törő Albacomp ellen-, a legfontosabb láncszem lehessen?”
„Milyen önbizalommal és karizmával kell bírnia annak az alig 22 éves kosárlabdázónak, aki felvállalja a lélektanilag legmeghatározóbb szituációkat, egy sorsdöntő derbin, holott három válogatott mezőnyjátékos (Németh, Ferencz és Trummer) gürcöl mellette a piros-feketék sikeréért?”
Az első negyedben semmi jel nem mutatkozott arra vonatkozóan, hogy a klaviatúra segítségével a fenti mondatokat fogom másnap bepötyögni. Határozottan, összeszedetten játszott az Alba. Crocker és Jones hatékonyan, ellentmondást nem tűrően tette a dolgát. A házigazdák puhányok és tanácstalanok voltak. Kósza tripla kísérletek, halovány lepattanózás jellemezte őket ekkor. A második negyed azonban Simon Balázsról szólt. Nem Kedves Olvasó, nem hülyültem meg (legalábbis nem jobban, mint máskor), észrevettem, hogy Simi nem volt a pályán. Sajnos még a csarnokban sem, egy elegáns utcai ruhakölteményben bíztatva társait, hanem az ágyban, küzdve a tüdőgyulladással. Viszont nélküle sokszor esetlegesnek és kidolgozatlannak tűntek a kék-fehérek zóna elleni támadásai. Beakadt ugyan néhány dobás, ám érezhető volt, a terület védekezés elleni repertoár kimerül az „egy passz és tűz” koreográfiában.
Ez felhozta a hazaiakat és ekkor kezdte írásom főhőse az „ámokfutását”. Ruják bedobott két trojkát zsinórban mínusz 6-nál, majd az utolsó támadásnál –miután beszlalomozott a gyűrű alá- egy olyan passz illetve lefordulás csellel etette meg a fehérvári védőket, ami láttán még a legendás Hakeem Olajuwon is feljebb tolta a karosszékben a szemüvegét…
Hanga Ádám óriási tehetség. Szerencsére még rengeteg terület van, ahol előre tud lépni. Az egyik a „hogyan erőltessem rá az akaratomat a csapattársaimra, mint irányító, mialatt a pontszerzés terhét is elviselem” című bekezdés alatt található, a „Kész kosárlabdázóvá válás rejtelmei” című eposzban. Ez talán a legnehezebb lecke egy hátvéd életében. Ezen az estén élesben adódott Ádámnak lehetősége arra, hogy csiszolja ebbéli tudását…
Érdekes kérdés a csapatokon belüli hierarchia. A legjobb példát erre Rashad Bell szolgáltatta. Remek, számokban is impozáns szezont fut az amerikai, ám meggyőződésem, hogy neki is –és a körmendi csapatnak is- „jót tett” Moore távozása. Nem szükséges –kimondva, kimondatlanul- rivalizálnia „házon belül” egy hozzá hasonló képességekkel bíró társsal, kötöttségek és elfojtások nélkül vezényelheti a show-t. Vitathatatlanul elfoglalta az alfa hím státuszt, viselve ennek minden előnyét és felelősségét. Amit az amerikai bedobó művelt az utolsó 2 és fél percben arra nehéz jelzőket találni. Dobott három olyan közelit, amikor csak azon nem verekedte magát át, aki éppen nem arra járt. A fanatikus szurkolók reakciói mindent elárultak: most fogadták be végérvényesen a Körmendi Kosaras Családba Bellt.
…és azt gondolom, hogy Ruják Andrist is…
Forrás - Rázd meg a bikát blog
Fotó - vaol.hu