Az elfelejtett Dream Team IV, ami talán megérdemelte volna ezt a nevet

Az amerikai válogatott históriáskönyvében a 2002 és 2006 közötti időszak nem túl dicsőséges: 2002-ben Indianapolisban szerepelt le a viszonylag jó nevekből álló, de borzasztóan edzett csapat, 2004-ben a tapasztalatlan James-Wade-Anthony triót is bevető, de messze nem a legerősebb gárda csak bronzérmet nyert Athénban – George Karl és Larry Brown is leszerepelt, mint kapitány. Ekkor teljes átalakításon esett át a Team USA menedzselése, érkezett Mike Krzyzewski szövetségi kapitánynak, Jerry Colangelo csapatvezető pedig három offszezonra (2006-2008) köteleztette el a csapat magját. 2006-ban még szoros meccsen kikaptak a görögöktől az elődöntőben, majd 2008-ban csatlakozott a két öreg, Jason Kidd és Kobe Bryant, a fiatalok is beértek, a Team USA pedig újra felült a nyeregbe, ahonnan le sem szállt 2019-ig. 

Nagyjából ez lenne az elfogadott forgatókönyv váza, ám egy fontos mozzanat kimaradt, ez pedig a 2003-as FIBA Americas, vagyis a kontinensbajnokság. 

Nemrég egy hosszabb anyagban veséztük ki a 2002-es, világbajnoki 6. helyen végző válogatottat, abban is szó esett arról, hogy a csapat alapvetően All-Star szintű, de jellemzően nem az elsővonalas sztárokból állt össze, utóbbiak ilyen-olyan okok miatt nem álltak a gárda rendelkezésére. Ezt most nem ismételjük el, a lényeg ebben a történetben a következmény: ezzel a hatodik hellyel a válogatott nem harcolta ki az olimpiai részvételt, ezt a 2003-as Amerika-bajnokságon tehette meg az első három hely valamelyikének megszerzésével. 

Az amerikai kosárszövetség ekkor riadót fújt, és biztosra akart menni, és a lehető legtöbb sztárt összegyűjtötte a tornára. 2003-ban vagyunk, ez az utolsó, James-Wade-Anthony-Bosh korosztály nélküli NBA, elmondható, hogy 1-2 kivétellel tényleg az elitet sikerült összetrombitálni. Érdekes módon a Redeem Team későbbi hőse, Kobe Bryant hiányzott…

Hátvédek

Jason Kidd. 1998 és 2004 között egyetlen év kivételével a liga legtöbb gólpasszát adta, egymást követő második évben vitte be a New Jersey Netset a nagydöntőbe, ráadásul 2000-ben olimpiát nyert. 

Mike Bibby. Bár All-Star Gálán soha nem játszott, 2002-ben a főcsoportdöntőbe, 2003-ban a második körbe vezette a Sacramentót, valódi vezértípusnak számított, aki el tud dirigálni nagy sztárokat is – ideális csere Kidd mögé. 

Ray Allen. A parádés csuklója dobóhátvéd 2000-ben ott volt az olimpián, 2002-ben a válogatott vezérének szánták, de lesérült a világbajnokság előtt - többszörös All-Starként, a liga egyik legjobb dobójaként, rutinos válogatottként a csapatban volt a helye. 

Allen Iverson. A 2001-es alapszakasz MVP ebben az évben ugyan „csak” az All-NBA második ötösébe fért be, de 1999 és 2006 között mindig ott volt a Top15 játékos között. AI az előző két évben gólkirály volt a ligában, 2001 és 2003 között pedig megszakítás nélkül ő szerezte a legtöbb labdát, abszolút a csúcson, vagy annak közelében járt ebben az időszakban. 

Kiscsatárok

Vince Carter. A hátvéd-kiscsatár szintén ott volt a 2000-es olimpián (ki ne emlékezne arra a zsákolásra…), 2002-ben sérülés miatt nem vehetett részt a világbajnokságon, de mindig is elkötelezett volt a válogatott felé, nem volt kérdés, hogy jön. A liga egyik legnépszerűbb játékosa volt ekkoriban, amit azzal is tetézett 2003 februárjában, hogy miután beszavazták az All-Star Gálán a keleti kezdőötösbe, önként átadta helyét Michael Jordannek, hogy méltóképpen búcsúztassák el a legendát. 

Tracy McGrady. T-Mac 2001 és 2005 között volt sorozatban valamelyik All-NBA csapat tagja, ebből kétszer (2002, 2003) az első ötösé, vagyis az abszolút prime éveiben járunk – 2002-03-ban ráadásul éppen Iversont lökte le a gólkirályi trónról. 

Richard Jefferson. Mindössze kétéves profitapasztalattal rendelkezett még ekkor a később veteránként Clevelandben bajnoki címet nyerő R-Jeff, de az a tapasztalat elég mély volt, hiszen mindkétszer bajnoki döntőt játszott Kidd csapattársaként, 23 évesen már 40 (!) playoff-meccs volt a háta mögött. Csak összehasonlításképpen, ekkor Carter 15, McGrady 18 mérkőzésnyi PO-rutinnal rendelkezett. 

Erőcsatárok-centerek

Tim Duncan. A ligába 1997-ben berobbanó Timmy ebben az idényben alapszakasz MVP lett (2002 után másodszor), a Spursszel megnyerte a bajnokságot és Finals MVP-nek választották (1999 után másodszor), zsinórban negyedik éve választották be egyszerre az All-NBA és All-Defensive első ötösbe – a liga legjobb magasemberét tisztelhettük a személyében. 

Jermaine O’Neal. A 2002-es lebőgő gárda egyik maradója, a Pacers sztárja ekkor kapott zsinórban másodszor meghívást az All-Starra, a szezon végén a harmadik legjobb ötös tagjává avanzsált. Az egyik legjobb, feltörekvő fiatal magasembernek számított. 

Elton Brand. A másik 2002-es maradó is magasember, aki ugyan ebben az évben nem kapott meghívást az AS-ra, de így is 18 pont-11 pattanó-2.5 blokk környékén átlagolt. Hogy mennyire volt megbecsült játékos, azt jól jelzi, hogy 2003 nyarán Donald Sterling, a klub hírhedten smucig tulajdonosa olyat tett, amit soha: meccselte a Miami Heat bőséges (6 év, 82 millió) szerződésajánlatát. 

Kenyon Martin. A Nets menetelésének harmadik letéteményese volt a fiatal, 2000-ben draftelső erőcsatár, aki egyébként elkötelezett volt a nemzeti csapat mellett, korábban Jóakarat Játékokon és Universiadén is viselte a válogatott mezt. Martin a liga egyik top alley-oop célpontjának számított, nem kis mértékben Kiddnek köszönhetően, ráadásul védekezésben is lehetett rá számítani, neki is megvolt a 40 meccses playoff-rutinja, negyedik számú magasembernek ideális. 

Nick Collison. A gárdánál még arra is ügyeltek, hogy legyen egy frissen draftolt játékos is a keretben, aki Seattle/OKC franchise későbbi ikonja lett. Collisont a 12. helyen húzták ki pár héttel korábban, utolsó két egyetemi szezonjában Kirk Hinrich-kal párban Final Fourba vitték a Kansast, Collisont pedig 2003-ban az öt legjobb egyetemi játékos közé választották. 

 

Mint láthatjuk, papíron ez egy brutálisan erős csapatnak számított, a csapatot pedig egyébként Larry Brown vezette és Gregg Popovich segítette, a két kiváló szakvezető (Popovich 2003-ban nyerte második bajnoki címét, a mentorának számító Brown 2004-ben a Pistonst vitte el a végső sikerig) pedig nagyszerű játékot rakott össze. 

Az első csoportkörben a Team USA legázolta Brazíliát (110-76), Dominikát (111-73), Venezuelát (98-68) és szerencsétlen Virgin-szigeteket (113-55), a második csoportkörben a Steve Nash vezette Kanada (111-71), Mexikó (96-69) és Puerto Rico (91-65) sem jelentett komoly akadályt –az egyetlen szorosabb meccset az argentinokkal játszották (94-86). 

Az elődöntőben következett Puerto Rico, akiket gond nélkül győztek le (87-71), a szorosabb eredményt leginkább az okozta, hogy nem nagyon akarták kizsigerelni az első sort, mindenki kapott bőven lehetőséget. 

A döntőben aztán már szó sem volt tartalékolásról, az előző évben vb-döntőt játszó, 2004-ben olimpiát nyerő argentinokat darabokra szedték, 33 pont volt közte a végén (106-73). Brutális erődemonstrációt mutattak be Kiddék, az első negyed után 35-15, félidőben 60-27 állt az eredményjelzőn…

Ne gondoljuk, hogy az argentinok valamiféle B-csapattal álltak volna fel, ők is itt juthattak ki az olimpiára, ennek megfelelően ott volt Ginobili, Scola, Nocioni, Oberto és Pepe Sanchez is. 

Ez az amerikai válogatott játékban és eredményességben is megközelítette a korábbi Dream Teameket, szó sem volt olyan égésről, mint 2002-ben, vagy olyan szerencséről, mint a 2000-es olimpiai elődöntőben a litvánok ellen. Tény, hogy az ellenfelek összességében gyengébbek voltak, azonban a torna „eleje”, az argentinok, illetve a végül bronzérmes Puerto Rico, a torna MVP-jének választott Nash vezette Kanada nem – Scoláék egy évvel később olimpiát nyertek, az elődöntőben éppen a Team USA-t verve. Azt a Team USA-t, amely Athénban egy Puerto Rico elleni óriási égéssel (73-92) kezdte az ötkarikás tornát…

A 2004-es gárdában ebből a csapatból mindössze Duncan, Iverson és Jefferson maradt hírmondónak, a történet többi része pedig már ismert…