Playoff-percek: Elvették a Denver ritmusát

Thibodeau ismét időben változtatott

Már másodszor nyer úgy meccset a Knicks, hogy Tom Thibodeau-nak valamin láthatóan változtatnia kell, habozik ezt meglépni, de mégis éppen időben megteszi ezt. A Cavaliers ellen a negyedik meccs harmadik negyedében került ebbe a helyzetbe, amikor Darius Garland védője valamiért Jalen Brunson volt. Ezt a Cavs irányítója rendre ki tudta használni, sorra kapta a zárásokat attól a centerétől, akit éppen Mitchell Robinson fogott, és ezekre a kettő-kettőkre építve egy 21-9-es futással kezdte a harmadik negyedet a vendég csapat és átvették a vezetést is. Thibodeau előbb arra jött rá, hogy a párharc korábbi szakaszában talán nem véletlenül tett magasabb védőket Garland elé, majd azt is felismerte, hogy az első félidőben nagyon hasznosan játszó Robinson nem tudja levédeni az elzárás-leválás játékokat, így behozta helyére Isaiah Hartensteint.

Amikor a cserecenter bejött 3:32-vel a negyed vége előtt, a Knicks kétpontos hátrányban volt, de a negyed végén már ismét ők vezettek ennyivel. Hartenstein a beállása után rögtön blokkolt egyet, megkaparintotta a lepattanót és abból gólpasszt is adott, és a negyed végéig blokkolt még egy dobást, innentől kezdve nem tudta ugyanúgy támadni a gyűrűt a Cavs. A negyedik negyed jelentős részében is ő játszott, ekkor 2 labdaszerzéssel tűnt ki, vele megszilárdult a Knicks védekezése, és Robinson is csak az utolsó 3 percre jött vissza, amikor már 7 ponttal járt előrébb a New York-i csapat.

Említettük, hogy már másodszor hozott meg éppen időben egy fontos döntést Thibodeau, és lehet, hogy oda kell erre figyelnie a folytatásban is, mert az első meccsen is akkor kezdett kicsúszni a kezükből az irányítás, amikor Robinson túlságosan sokáig fent volt, és akkor is azt követően stabilizálódott a játékuk, amikor beállt a helyére Hartenstein.

 

Egyszerre kellene a jó játék a Cavs két hátvédjétől

A Cavsnek továbbra is elég rövid a kispadja, így nem fér bele, ha a Garland-Mitchell kettősből csak az egyik játszik jól, és nem véletlen, hogy azt az egy meccset tudták csak behúzni, ahol mindketten jól teljesítettek. Ezúttal ketten együtt tettek ki egy hasznos játékost, mert Garland az első, Mitchell pedig a második félidőben nyújtott értékelhetetlen teljesítményt, és különösen az utóbitól nem fér bele, hogy 2 pontot dobjon az egész második félidőben, ahogyan az egész meccsen összehozott 5/18-as mezőnymutatója is elégtelen. Mitchell emellett változatlanul nem tud eljutni a vonalra sem, pedig most lehet, hogy annyi is elég lett volna tőle, ha agresszívan büntetőket harcol ki, de erre sem volt képes.

 

Meg kell bontani az Allen-Mobley kettőst?

Jarrett Allen és Evan Mobley párosa kiválóan működött az alapszakaszban, viszont a Knicks ellen rendre van valamilyen olyan probléma a Cavs játékában, amire válasz lehetne az, ha egyszerre csak az egyikük lenne a pályán. A két center együttes játszatásának az lenne a lényege, hogy a festék védése mellett uralják a lepattanózást is, ezúttal viszont 17 támadót engedtek ellenfelüknek, és 21-12-re kaptak ki a második esélyekből. Mobley azt követően, hogy agresszívan kezdte a meccset, teljesen eltűnt, az első negyedet követően leginkább a faultjaival tűnt csak ki, Allen viszont jól mozgott onnantól kezdve, hogy Garland elkezdte erőltetni a kettő-kettőket vele.

Ami a tandem megbontása ellen szól, hogy a 4 meccs alatt 10 ponttal túldobták olyankor az ellenfelüket, amikor mindketten pályán voltak, a negyedik meccsen is ugyanannyi pontot dobtak mindkettejükkel a pályán, mint a Knicks, ez alapján éppen az tűnik a nagyobb problémának, hogy nincsen megfelelő helyettesük a kispadról beszállva. Azt halkan jegyezzük csak meg, hogy a szezon jelentős részében volt még egy magasember a keretükben, aki komoly tapasztalattal bír a rájátszásban, remekül lepattanózik, a spacingben is tudna segíteni, és pont a Knicks ellen volt is egy extra meccse az alapszakaszban, de ő már a Heat sikereiért küzd.

 

Öreg Curry nem vén Curry

Stephen Curry az első négy meccsén 126 pontot dobott az idei rájátszásban, ami a harmadik legjobb kezdés egy 35. életévét betöltő játékostól. 1983-ban Kareem Abdul-Jabbar 133 ponttal indította a rájátszást, de ezt 1998-ban megfejelte Michael Jordan, aki 144 ponttal indította el a Bulls újabb menetelését a bajnoki címig.

Ez volt a Curry-Thompson-Green trió 94. győzelme a rájátszásban, ezzel az övék a harmadik legsikeresebb trió az NBA történetében. Tony Parker, Manu Ginobili és Tim Duncan hármasa 126 győzelmet ünnepelhetett együtt, míg Magic Johnson, Michael Cooper és Kareem Abdul-Jabbar 110 győzelemre vezette csapatát a rájátszásban.

 

Fox és Murray is történelmi magasságokban

De’Aaron Fox nem sokban marad el Curry-től, neki négy meccsen 123 pontja van, és ezzel átadott a múltnak egy franchiserekordot, Oscar Robertson 122 pontjánál többet sem szerzett a csapat történetében az első négy meccsen.

Keegan Murray is megtalálta a dobóformáját a negyedik meccsre, 23 pontot szerzett 9/13 jó dobással, benne 5/7 elsüllyesztett triplával, miközben az első három meccsen összesen dobott 10 pontot 3/13-as mezőnymutatóval. Összesen kétszer fordult elő a franchise történetében, hogy egy újonc játékos ennél több pontot dobjon egy meccsen a rájátszásban, 1964-ben Jerry Lucas 25, 1967-ben Flynn Robinson 24 pontot szerzett – ekkoriban még Cincinnati Royals néven szerepeltek az NBA-ben.

 

A legfontosabb meccs jön

Közhelyes, de az ötödik meccs lesz az eddigi legfontosabb meccs a Kings-Warriors párharcban, mert aki ott nyer, az egyetlen lépésre kerül a továbbjutástól. A Kings most visszakapja a hazai pályáját, ahol nyertek már két meccset, ugyanakkor az otthon megszerzett előnyt leadták, és inkább a Warriors várhatja lendületből a következő összecsapást, hiába nem megy nekik idegenben. Domantas Sabonis a negyedik meccsen tudott először igazán szervezni, érdemes lesz figyelni, hogy mennyire tudja ezt átmenteni a folytatásra, ugyanakkor a lepattanózásban nem tudott faktor lenni ezen a találkozón, hiába járt élen ebben az alapszakaszban. Tőle is többre lesz szükség a folytatásban, mert eddig azért elmarad az alapszakaszban nyújtott teljesítményétől, bár a gólpasszai számán az sem segít, hogy Kevin Huerter is visszaesett, illetve Murray is csak egy jó meccset játszott eddig.

A Warriorsnál kezd körvonalazódni, hogy milyen rotációja lesz a folytatásra Steve Kerrnek. Az csupán részletkérdés, hogy Draymond Green kezdeni fog vagy a padról jön, az első hat emberen túl még Donte DiVincenzo tűnik a befutónak a hetedik helyért a rotációban, mögöttük Payton, Moody és Kuminga is csak epizódszerepet kapott a negyedik meccsen, az sem lenne meglepő, ha legközelebb közülük egy valaki kapná meg ezeket a perceket – a tapasztalat Payton mellett szól. Azt is megmutatta a Warriors, hogy képesek kiemelkedő triplázás nélkül is nyerni, mindössze 34 triplába álltak bele legutóbb, miközben az első három meccsen összesen 140 alkalommal próbálkoztak kintről, cserébe a festékben is kiegyenlítetté tették a küzdelmet. A Kings a két megnyert meccsén 114-84-re dobta túl a Warriorst a festéken belül, viszont a két vesztes meccsükön összesítve 90-88-ra kikaptak innen, az ötödik meccsen az is kulcs lehet, hogy képesek lesznek-e visszaszerezni maguknak ezt a területet.

 

Legalább valamit vegyen el az Atlanta

Az egész PO-mezőny harmadik legjobb lepattanózását és támadólepattanózását bemutató Atlanta támadásban Trae Young feljavulásával az utóbbi meccseken már hozta azt, ami elvárható, a védekezést viszont eddig négyből egyszer sem sikerült elfogadhatóra hozni - mindkét hazai mérkőzésén 120 pont felett kapott a gárda, a Boston pedig némi túlzással ellenállás nélkül teheti azt, amit éppen akar. Collinsék 18 pontot kaptak gyorsindításból, és bár most némi váltással Al Horford dobásait nullázták le, de cserébe szinte mindenki más megszórta magát annyira, amennyire kellett - kaptak 16 triplát 40%-kal, és a legutóbbi találkozóval ellentétben megint kikaptak a festékben is, ezúttal 56-44-re nyert innen a Boston.

Amíg nincs olyan faktor, amit ki tudnak kapcsolni az ellenfél játékából (jó volt Tatum, jó volt Brogdon, működött RWIII benti játéka, szétszedte őket Smart és Brogdon, szétdobta őket White, stb., mindezt egyszerre), addig nagyon nehéz komolyan venni őket, támadjanak bárhogy.

Legutóbb ugyan bizonyos periódusokban ült a besegítős védekezésük a palánk alatt, de most egyrészt a kinti emberek is el tudtak menni ellenük a gyűrűig, másrészt a két magas is jól játszott külön-külön, valamint együtt is: Horfordnak dobott pontja nem volt, de leszedett 11 lepattanót és kiosztott 5 gólpasszt, hasonlót 1966 óta nem láthattunk a rájátszásban, míg Williams III 13 ponttal, 15 lepattanóval, 2-2 blokkal és labdsazerzéssel zárt, ő az első Celtics Bill Walton óta, aki csereként beszállva 10-15-ös PO-meccset rakott össze.

 

Ilyenkor sok jóra nem számíthat az ellenfél

Egy adalék az Atlanta védekezéséhez: Jayson Tatum és Jaylen Brown is 30 pont fölé jutott, egyiküket sem tudták lelassítani sem, márpedig amikor mindketten elérik ezt a határt, akkor a csapatuk 22-1-re áll eddig all-time. Ez minden idők legjobb vonatkozó mérlege az NBA történetében.

 

John Collins sehol nincs

Alapvetően sem túl vastag a Hawks kispadja, és a helyzeten nem segít, hogy közben a kezdőben is van legalább egy lyuk: John Collins gyakorlatilag értékelhetetlen párharcot hoz. Amellett, hogy védekezésben sem Tatumon, sem a váltásoknál, nem a festékben nem képes semmilyen érdemi munkát elvégezni és kihívás elé állítani az ellenfelet, a pálya másik oldalán is borzasztó: eddig négy meccsen 7,5 pontot és 5 lepattanót átlagol 32,4%-os mezőnymutatóval, 21,1%-os triplázással, és mérkőzésenként 1,3 kiharcolt büntetővel. Sem távolról nem tud betalálni, sem közelről nem veszélyes, sőt egyenesen elveszik Horfordék közelében, egyáltalán nem találja a távolságokat, a helyzeteket, passzokkal sem tud segíteni - ha bármilyen alternatívája lenne, már aligha kerülne pályára, de így is van rá esély, hogy az ötödik meccsen Bey, Okongwu vagy akár Jalen Johnson nagyobb szerepet kap. Egyszerűen azért, mert muszáj...

 

Elvették a Denver ritmusát, de lehet, hogy későn

A Wolves már az előző mérkőzéseken is próbálkozott azzal, hogy Jamal Murray-t szorosabban fogja és megpróbálja kivenni a játékból, de csak félig-meddig tolták el a védekezésüket ebbe az irányba, amit simán megoldott a denveri támadójáték. Chris Finch-nek most már nem volt vesztenivalója, muszáj volt drasztikusan változtatni: Nickeil Alexander-Walkert küldte rá Murray-re kvázi egész pályán.

Kétségtelenül remek edzői húzás, de nem újdonság, hiszen NAW kiváló munkát végzett a play-in meccsen unokatestvérén, Shai Gilgeous-Alexanderen, amivel teljesen szétszedte a Thunder ritmusát. Jó kérdés, hogy miért csak most játszott 30 percnél többet (a rendes játékidőben 33-at) a párharcban, holott támadásban is használható, az első három meccsen 5/12 hármast szórt be, mégis csak 24, 27, illetve legutóbb 22 percet töltött a parketten.

NAW az első bő hat percben megoldotta, hogy Murray gyakorlatilag nullázzon támadásban: nem volt mezőnykísérlete és gólpassza. Amikor az első negyed végén visszatért és nem NAW fogta, be is vágott egy hármast és egy távoli tempót, amivel lendületet tudott venni, de a második negyedben NAW mellett megint csak időnként tudott hozzászólni. A második félidőben aztán a Wolves kanadaija ismét szinte lenullázta a Nuggets kanadaiját, aki a 3. negyedben 1/4-gyel, a 4. játékrészben 0/4-gyel célzott – az egyetlen kosarát akkor szerezte, amikor NAW nem volt pályán, gólpassza pedig egyáltalán nem akadt.

A hosszabbításban Murray azért megrázta magát, kétszer is betalált a gyűrű közelében, de a Wolves hátvédje is elővette a dobókezét: két irgalmatlanul fontos hármast vert be, a végén támadásban is nyerőembernek bizonyult.

A győzelmet nem kell megmagyarázni, de ne feledjük, hogy a Wolves-nak továbbra is nagyon komoly problémái vannak támadásban. Ha a Nuggets talál ellenszert NAW ellen, akkor a Minnynek javulnia kell az előrejátékban, mert a 100 pont körüli performansz jó eséllyel nem lesz elegendő. Towns ugyan kiharcolt 10 büntetőt és 5/9-cel dobott mezőnyből, de összességében a 17 ponttal együtt tud élni a Nuggets, pláne hogy mindössze 2 gólpasszt adott. NAW a hosszabbításig kettő ponttal állt, amit lehet azzal magyarázni, hogy itt pihente ki a parádés védőmunkáját, de ha Murray fel tud pörögni, akkor tőle is több kell támadásban. Kyle Anderson tökéletes meccset hozott a padról, viszont Taurean Prince 1/8-as mezőnymutatója gyenge. Finch adott pár percet a hátvéd Jaylen Nowellnek és Jordan McLaughlinnek, közülük Nowell meglepően jól támadópattanózott, de ketten együtt 0/5-tel dobtak.

 

Mit tehet a Nuggets?

A vendégek kicsit belekényelmesedtek a párharcba és nem igazán volt B-tervük arra nézve, ha a Wolvesnak sikerül kivennie a játékból Murray-t – a javukra írható, hogy ez eddig három meccsen nem jött össze, így nem volt okuk változtatni. Most láthatóan menet közben igyekeztek megoldásokat találni, de ez nagyjából kimerült abban, hogy Nikola Jokics kezébe adták a labdát. Nyilván egy kétszeres MVP-nek ez a dolga, hogy a nehéz helyzetekben lépjen elő és nyerje meg a meccset, Jokics pedig be is vert 43 pontot, viszont a végére érezhetően el is fáradt. A negyedik negyed végén a kezében maradt a potenciális győztes büntető, a hosszabbításban pedig több olyan dobást is elrontott, ami az ő szintjén könnyű, és ne szépítsük, a védekezésében is éreztette hatását az aktívabb támadójátéka.

További probléma volt a Denvernél, hogy ezúttal 14 támadópattanót engedtek a Wolves-nak – az oké, hogy Gobert leszed ötöt, de a dobóhátvéd Jaylen Nowell is begyűjtött hármat, nagyban ennek köszönhető, hogy ezúttal egálra hozták ki a festékben szerzett pontok számát, amiben eddig a Nuggets rendre előrébb járt. Érdemes kiemelni, hogy a Denver egyik erőssége, hogy kontrollálja az ellenfél támadópattanóit, nem ad második esélyeket. A védekezésük egyébként összességében jól működött, 48 perc alatt megint 100 alatt tartották a Minnesotát, Towns továbbra sem tud igazán elszabadulni, a rendes játékidőben 29 pontig engedték Anthony Edwards-ot, ezek azért fontos részeredmények. Hátul ezt a munkát kell folytatni, fenn kell tartani a két sztárra helyezett nyomást, mert Mike Conley hiába jutott 19 pontig és 8 gólpasszig, illetve a padról hiába pörgött fel Kyle Anderson, nekik nagyjából ez a felső limitjük.

Egyértelműen támadásban kell kisebb változtatásokat végrehajtani. A mérkőzés után Michael Malone vezetőedző lamentált azon, hogy Murray-t tehermentesítenie kellene azzal, hogy a labdafelhozataloknál már saját térfélen kapjon néhány elzárást (leginkább Aaron Gordontól kaphatja meg, akit Towns nem fog követni). Malone legendásan lassan változtat, így azt most hagyjuk, hogy ez az apróság miért nem volt eddig a taktika hangsúlyos része. Ezzel a megoldással Murray könnyebben juthat el a neki megfelelő helyekre labdával a kézben, onnan pedig már komfortzónában dolgozhat, ráadásul ha igazán jók az elzárások, akkor lendületből támadhatja a Wolves védekezését. A másik megoldás, hogy Gordon vagy valaki más hozza fel a labdát, amire szintén akadt már példa a Denver játékában, de rendszerszerűen nem.

A kulcsszó a ritmus, ha ez visszajön, akkor kezdőötös többi tagja is ismét magára találhat, mert KCP alig látott jó passzokat, MPJ és Gordon sem élete meccsét játszotta támadásban, ezt mind ennek a számlájára írhatjuk. Bruce Browntól kell még egy kicsit több, mert hiába jutott most is 11 pontig, nem adott gólpasszt, ami azzal együtt már sok, hogy Murray szervezőjátékát is sikerült kikapcsolnia a Wolves-nak. Brown, illetve Jeff Green is kisebb faultgondokba került, Jokics is négy perc alatt összeszedett két feketepontot, a második negyed végén a harmadikat. Végül egyikük sem pontozódott ki, de ezekre is figyelniük kell.

 

A végén mennyire akarta a győzelmet a Wolves?

Annyira, hogy 17 éve nem látott statisztikát gyártott a csapat. Utoljára 2006-ban a Phoenix Suns-Los Angeles Lakers párharc klasszikus hatodik mérkőzésén fordult elő, hogy egy csapat több pontot szerezzen az ötperces hosszabbításban, mint a 12 perces negyedik negyedben. Akkor a Suns 17-ig jutott a rendes játékidőben, 21-ig a ráadásban, a Minnesota mostani számai: 16 és 18.