Playoff-percek: Playoff P még mindig bújócskázik

Egyelőre csak Playoff Kawhi került elő, Playoff P még bújócskázik

Előszerettel hívja magát Playoff P-nek Paul George, utalva arra, hogy a rájátszásban van még benne egy új fokozat, de ezt a Clippersnél egyelőre nem tudta megmutatni - két botrányosan gyenge meccset játszott annak ellenére, hogy a Mavsnél nincs kiemelkedő védő rá és ha lenne, azt is inkább Kawhi Leonardre küldenék. George az első, megnyert meccsen még nem volt rossz, de azért tőle a jó sem ilyen (27 pont, 10/22 mezőnyből, 4/11 tripla, 2 lepattanó, 3 blokk, maximum közepes védekezés), azóta viszont rossz irányba mozdult: két mérkőzésen 25 pontot dobott 7/33-as mezőnymutatóval és 3/18 triplával, bár most legalább már volt 7 gólpassza, legutóbb még azok sem jöttek. Egyelőre 30% alatti mezőnymutatót hoz a szériában és 23%-kal értékesíti szűk 10 triplakísérletét meccsenként, ez finoman szólva sem Playoff P...

Playoff Kawhi viszont annak rendje és módja szerint megérkezett, egyelőre ugyanis Kawhi Leonard az egyetlen a Clippersnél, akire abszolút semmi panasz nem lehet, sőt. Nála tavaly is látszott, hogy van értelme a load managementnek, mert a rájátszásra tényleg szintet lép és ez most is így történt, bár az alapszakaszban is rendben voltak a számai, amikor játszott. Most viszont a három meccsen 29, 35 és 36 pontot szerzett és a hátára vette csapatát, úgyhogy eddig 33,3 pontos átlaga van 10,3 lepattanóval és 5,3 gólpasszal úgy, hogy van még erre két labdaszerzése is meccsenként és eladott labdából is három alatt van, nem szórja el a játékszert. Nem mellesleg 51,4%-kal dob mezőnyből és kiharcol meccsenként 10 büntetőt, amelyeket 94,3%-kal el is süllyeszt - egyedül a 24%-os triplázása nem az igazi, de azokat ma hajnalban már nem is erőltette, illetve a negyedik negyedben, fontos pillanatban azért betalált távolról is.

Igen, elvileg két MVP-közeli szupersztár van a csapatban, de egyelőre csak egyet látunk...

Kellenek a jó teljesítmények a kiegészítőktől

Akkor nyerhet a Dallas és akkor lehet ebből tényleg hosszú, izgalmas széria, amelynek végén akármi is történhet, ha a Mavericks minden szempontból kihozza magából azt, ami benne van - a kiegészítők teljesítménye pedig abszolút kulcsfaktor lesz. Az első meccsen még nem voltak igazán jók, ott nem is tudtak nyerni, a másodikon aztán parádéztak és nyertek, a harmadikon pedig elég felemás teljesítményt nyújtottak: sok üres hármast hagytak ki Finney-Smith-ék, ez nagyon benne volt a második negyedes hátrányban, viszont később Hardaway Jr. és Seth Curry dobásai nagyon kellettek ahhoz is, hogy életben maradjanak. Döntő fontosságú lehet a folytatásban, hogy ezek az emberek hogyan dobnak kintről és hogy mennyit tudnak hozzátenni - a védekezés persze más kérdés, de abban igazából egyébként sincs vérszívójuk a periméteren. Viszont amíg Curry 60%-kal triplázik (ahogy a szériában eddig), addig mindig számíthatnak rá és ha a többiek (most mondjuk Kleber, vagy Finney-Smith hibázott fájókat) is stabilan megoldják azt, amit meg kell, akkor lesz esélyük - kellenek ők, hogy Doncic és Porzingis alkothasson.

Porzingis jól játszik

Nem mindig volt igazán meggyőző a hosszú sérülés után visszatérő magasember ebben a szezonban, azonban Orlandóban már abszolút a régi önmagát idézi és nagyon úgy fest, hogy megtalálta a helyét a Mavsben - az pedig ráadásul, hogy a Clippers ellen különösen jól néz ki. A LAC oldalán igazából nincs olyan játékos, aki jó opció lenne rá védekezésben, mindenki, aki nem Zubac, az komoly magasságbeli hátrányban van vele szemben, de ha Zubac fogja, akkor Zingis egy félmosollyal az arcán elindul a triplavonal felé és indulhat a tánc. Az első meccsen a kiállítása miatt csak 20 percet játszott, de ott is jól mozgott, sorra harcolta ki a büntetőket és volt már 14 pontja, aztán a másodikon már 23 pontot szerzett remek hatékonysággal, most pedig még emelt a szinten: 34 pont, 13 lepattanó, 5/9 tripla, egyre jobban ráérez arra, hogy hol tud ő pontot szerezni. A három meccs során eddig 24 pont és 9 lepattanó az átlaga úgy, hogy 50% felett tüzel kintről és van szűk 8 kiharcolt büntetője is mérkőzésenként - de ehhez megint tegyük hozzá, hogy az első összecsapás kicsit kilóg, ott nem tudta "befejezni" a munkát. Ő komoly fegyver lehet a folytatásban...

Dobjon csak Kawhi?

Az eddigi három mérkőzésből talán az szűrhető le dallasi oldalról, hogy nem érdemes ráfeszülni Kawhi Leonard megállítására - a tavalyi döntő MVP-je úgyis megveri az emberét, ha akarja, úgyis bedobja a tempót, úgyis kiharcol egy faultot, mindegy, hogy Kleber, Finney-Smith, vagy akárki más áll elé. A kulcs inkább az lehet, hogy ne engedjék azt, hogy a legjobb dobó szerepköre mellett ő legyen a legjobb playmaker is a csapatban - a második meccsen ezt elvették tőle, nem is működött a Clippers játéka, a harmadikon viszont ismét remekül be tudta vonni a társakat. Leonard hajlamos könyörtelen egy-egyezésre, de ha mindenki más kihűl és a kiegészítők nem hozzák az elvárt szintet, akkor ez a Dallas azért túl tudja dobni ellenfelét - kérdés, hogy sikerül-e megvalósítani mindezt a pályán.

Luka Doncic így is történelmet írt

A harmadik negyedben sérült meg a szlovén klasszis, de így is összerakott egy tripla-duplát, ami a Dallas playoff-történelmének első (!) TD-ja volt. Doncic 21 évesen és 175 naposan érte el ezt a statisztikai bravúrt, nála fiatalabban csak Magic Johnson (20 év, 238 nap) és LeBron James (21 év, 113 nap) csinált tripla-duplát a playoffban.

Fred VanConley

Az előző rájátszásban Fred VanVleet parádés teljesítményt nyújtott azt követően, hogy megszületett a gyermeke. A Toronto Raptors irányítója tavaly 8/41 triplát dobott be a rájátszásban azelőtt, hogy apai örömök elé nézett volna, azt követően viszont 30/57-et. Egy meccsből kiindulni talán még nem érdemes, de Mike Conley hasonló szituációban elsőre 7/8 távoli dobását értékesítette. A 7 bedobott tripla egyéni playoff-csúcs, korábban 5 volt tőle a maximum. 27 dobott pontjánál többet csak kétszer szerzett a rájátszásban, míg ebben az idényben csak egyszer dobott ennél többet, még októberben.

Mitchell hagyja érvényesülni a többieket

A Jazz sztárja csak 5/13-as mezőnymutatót ért el, de nem is igazán erőltette a pontszerzést, örömmel lépett egyet vissza Mike Conley és Rudy Gobert kedvéért. Pályafutása első 17 rájátszásbeli meccsén átlagosan 22,8 dobást vállalt el, viszont a Nuggets elleni második összecsapáson csak 14 alkalommal próbálkozott, ami negatív karriercsúcs volt az esetében. Ma hajnalban ezt döntötte meg ismét a 13 kísérletével. Így is eljutott 20 pontig, illetve bedobott egy nagyon fontos triplát a 3. negyed elején, amikor a Denver visszajött 14 pontra.

Nem jár a labda a Nuggetsnél, hiányzik Barton

Azzal lehetett számolni, hogy a Jazz valamennyire el tudja majd venni Nikola Jokics passzait. A szerb center még így is 5 gólpasszt átlagol, és Jamal Murray 6,3-es átlaga is rendben lenne, de csapatszinten már nagyobbak a problémák. Az alapszakaszban a Nuggets az élbolyban volt gólpasszok terén, viszont a Jazz ellen a 26,7-es átlaguk visszaesett 21,7-re. Ebben persze nem kellene lenni semmi meglepőnek, elvégre az alapszakasz során a Jazz ellen osztották a legkevesebb gólpasszt, 21,5-et. Erre bőven lett volna lehetősége készülni Mike Malone csapatának, de úgy tűnik, hogy eddig nem sikerült megtalálniuk erre a választ.
Ezen a gondon segíthetne némileg Will Barton, ugyanakkor az ő hiányzása egy másik problémát is generál: PJ Dozier 20 percet játszik meccsenként. A tehetséges hátvéd-kiscsatár mutatott korábban szép dolgokat, főleg a G Ligában, de abban eddig nincs köszönet, hogy a rájátszásban pályán van. A 3 meccse alatt egy masszív 4/15-ös mezőnymutatót tud felmutatni, ami magába foglal egy 1/6-os triplázást is, és eddig 32 pontot vert csapatára a Jazz olyankor, amikor ő fent volt.

Mit tehet a Denver?

Több helyen is felmerült, hogy ismét előkerülhet Jokics és Mason Plumlee egyidejű játszatása, ez ugyanakkor csak tovább növelné a védekezésbeli problémákat. Valamilyen megoldást találniuk kell arra, hogy Jokicsnak ne kelljen ráváltania a Utah labdás játékosára, míg a másik oldalon pont az ellenkezőjét kellene elérniük, rávenni Rudy Gobertet arra, hogy kihúzódjon a periméterre. Jerami Grant szerepe nőhet még tovább, aki már eddig is többet játszott, mint Paul Millsap. Mike Malone most már egyértelműen lépéskényszerben van, bár az igazság szerint az első, megnyert meccs után is abban lett volna.

Embiid sem tökéletes, de ez nem rajta múlik

Ha azt mondjuk a Celtics-Sixers párharc előtt, hogy Joel Embiid az első három meccs során 30 pontot és 13 lepattanót fog átlagolni, akkor azért nem sokan mondták volna azt, hogy a Philly így 0-3-ra fog állni, márpedig éppen ez a helyzet. Embiid persze nem tökéletes, vannak eltűnős időszakai, főleg a meccsek elején pusztít, aztán eltűnik alóla a lába, védekezésben is vannak gondjai (mondjuk ma hajnalban nem annyi, mint legutóbb) és a harmadik meccs végjátékában két nagyon fájdalmas hibát is elkövetett, de ettől függetlenül sem lehet az ő nyakába varrni ezt a párharcot.

Van ugyanis két ember, aki sehogy sem fog tudni elszámolni ezzel a teljesítménnyel és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Az egyik Tobias Harris, akinek egyébként is egy kintről jól dobó pontszerzőnek kellene lennie ebben a keretben, Ben Simmons kiesése után pedig még inkább ez lenne a feladata, viszont eddig sikerül neki 14 pontot átlagolnia úgy, hogy 32,8%-kal dob mezőnyből és a három mérkőzés során 0/10 (!) triplát dobott be - teljességgel vállalhatatlan produkció, érthetetlen, hogy mi történik vele. Persze van 11,3 lepattanója és közel 5 gólpassza meccsenként, de dobás nélkül ez csak üres statisztika...

A másik ilyen ember pedig Al Horford, aki karrierje legrosszabb időszakát éli. Az alapszakaszban sem volt jó, de azért lehetett benne bízni, hogy Brett Brown előbb-utóbb megtalálja a helyét, ami viszont nem történt meg - az edző maga sem tudja, hogy Horford kezdjen, padról jöjjön, mit csináljon, a magasember pedig ennek megfelelően a nullához közelítő teljesítményeket nyújt. A három meccs során eddig 30 perc alatt 5 pontot, 6 lepattanót és 2 gólpasszt átlagol, összesen 0/3 triplája van, láthatatlan - védekezésben vannak jó dolgai, ma hajnalban sem volt rossz hátul, de ez így nagyon-nagyon kevés.

Ne feledjük: a Bostonból is hiányzik egy fontos játékos

Ben Simmons hiányáról rendszeresen szó esik, de a Philadelphiának legalább volt ideje valamennyire felkészülni egyik legjobbja kiesésére, míg a Celtics a párharc elején vesztette el a buborékban hét alapszakasz-meccsen 21.3 pontot, 7.7 lepattanót és 5.1 gólpasszt átlagoló Gordon Haywardot, át kellett szerveznie a játékát, kiemelni a cseresor vezérét, Marcus Smartot. Amikor arról beszélünk, hogy milyen tapasztalatlan és gyenge a Philly második vonala, akkor azért pillantsunk rá a Bostonéra, ahol egyedül Enes Kanternek van komolyabb playoff-tapasztalata, Ojeleye, a két Williams, Wanamaker, Langford, Carsen Edwards vagy Tacko Fall sem az a kategória, akit bármikor, bármilyen helyzetben csak úgy pályára lehet dobni.

A Celtics klasszikus, “D’Antoni-féle” hétfős playoff-törzsrotációja Hayward kiesésével eltűnt, Brad Stevensnek nagyon matekoznia kell a játékpercekkel, felállásokkal (ne feledjük, Kemba Walker is térdsérülésből jött vissza, nem lehet negyven-negyvenöt percekre fent hagyni). Ilyenkor derül ki, melyik edző mennyire ismeri a játékosait, kiből lehet váratlant kihozni, ki kivel passzol össze - valljuk be, nem meglepő, hogy egyelőre ebben a műfajban Stevens kenterbe veri Brett Brownt. 

Pedig a Philly időnként "otthon" érezhette magát

A harmadik meccsen a 76ers volt a pályaválasztó, valami egészen bődületesen rosszul dobtak (29.5% mezőnyből, ebből 23.1% tripla), ám egyrészt 34-szer állhattak vonalra (Embiid egymaga 16 alkalommal), másrészt a sípmesterek engedték azt a játékot, ami a palánk alatt sűrűbb, periméteren kicsit lassabban reagáló “hazaiaknak” kedvezett. A negyedik negyed végjátékában ráadásul akadt egy nagyon érdekes játékvezetői ítélet, amit azonnal meg is challenge-elt Brad Stevens, de a játékvezetők nem változtattak rajta, Daniel Theis összeszedte ott az ötödik hibáját, miután minimális kontaktot követett el Embiiden, aki cserébe úgy fordult be róla, hogy könyökkel átrendezte a német center csigolyáit - láttunk már ilyen helyzetben támadóhibát ítélni. Pár másodperccel később Theisre ráfújták a hatodikat is, a következő Philly-támadásnál a helyére jövő Kantert is szabálytalannak látták, mindez négy büntetőt jelentett Embiidnek, amiket bedobált, és ezzel vezetett még 94-92-re a Sixers, innen jött a Boston 10-0-s rohama. Maradjunk annyiban, hogy a center ebben a kritikus időszakban alaposan megkapta a többszörös All-Starnak járó tiszteletet. 

3-0? Ez új!

Egyébként is azt szokhattuk meg, hogy a pályaelőnyben lévő Toronto szépen eldobja az első meccset, főleg az első körben, ezzel magára ijeszt, majd megteszi, amit tud - idén viszont ez a csapat egyszerűen jobb annál, hogy ilyen hibákat kövessen el. A második mérkőzésen volt egy komolyabb megingás, de taktikailag és mentálisan is sikerült felülkerekedniük a negyedik negyedben, a másik két találkozót pedig abszolút uralták, esélyt sem adtak a Brooklynnak.

Ennek az lett az eredménye, hogy 3-0-s előnybe kerültek, ami azért nagy szó, mert a franchise története során még soha, egyetlen egyszer sem fordult ez elő.

Mintha a Raptors kérte volna ezt a Brooklynt

Ennél jobb elsőkörös párharcot nehezen kaphatott volna a Toronto, ugyanis ez a Nets mindent megad, amire most szüksége van egy csapatnak. Egyrészt tehetségben nincs köze egymáshoz a két keretnek, így az biztosított, hogy a Raptors tovább tud jutni, ha megfelelő intenzitással játszik, viszont a Brooklyn játékosai annyira azért kaparnak, hogy csoszogással nem lehet őket megverni - ráadásul Jacque Vaughn próbál is variálni taktikailag, így Nick Nurse-t is tűzben tartja valamennyire. Összességében Lowryéknak nem kell megszakadni, de nem állhatnak le, nem dőlhetnek hátra, folyamatosan figyelniük kell, koncentrálniuk kell és az edzőjüknek is együtt kell élni a meccsekkel, hogy időben reagáljon, mert van mire - vagyis formában maradhatnak a második körre, de nagyon azért nem fulladnak ki, mert ha mindent jól csinálnak, akkor ebből 4-0 lesz.