94 éves lenne a Lakers és a Celtics közös legendája

1926. május 25-én született, tehát 94 esztendős lenne a mai napon az NBA történetének egyik legsokoldalúbb alakja, Bill Sharman. Az 1950-es draft második körében kelt el, a Washington Capitols választotta ki, a klub feloszlását követően pedig a Fort Wayne Pistonshoz került a dispersal drafton. Azonnal elcserélték azonban a Boston Celticshez, ahol játékospályafutása hátralévő részét töltötte, nem is akárhogyan.

1952/53-tól kezdve zsinórban nyolcszor volt All-Star (csak első és utolsó bostoni évében nem volt az), 1955-ben a gála MVP-jének választották, és hétszer került be az All-NBA első (4) vagy második (3) csapatába. Mindamellett, hogy a korszak egyik legjobb dobóhátvédje volt 16-22 pontos, 4-4.5 pattanós és néhol 4 gólpasszt is meghaladó átlagaival, hétszer az övé volt a legjobb büntetőszázalék (88.3%-kal zárta teljes karrierjét). 1961-ben négy gyűrűvel vonult vissza a Celticstől, 1976-ban pedig játékosként beválasztották a Hírességek Csarnokába.

Azonnal edzőnek állt, és már 1962-ben ABL bajnoki címet nyert a Cleveland Pipersszel. 1966-ban a San Francisco Warriors élére került, amelyet döntőbe vezetett (1968-ban pedig a nyugati finálé volt a végállomás). Két szezont húzott le itt, majd három idényt töltött a Los Angeles Starsnál az ABA-ben. A csapat 1970/71-re Utah-ba költözött, Sharman pedig bajnoki címre vezette a klubot, és megosztott Év Edzője lett az ABA-ben. A szezont követően azonban lemondott, és a Los Angeles Lakershez igazolt. Ebből volt egy kis pereskedése a Utah Stars tulajdonosával, de végül nem kellett kifizetnie az első fokon megítélt 250.000 dolláros kártérítést.

A Lakersnél újfent a csúcsra jutott, méghozzá rögtön: 1972-ben ő volt a legendás, 69-13-as, zsinórban 33 győzelmet szerző, bajnoki címet nyerő együttes mestere - ő a sportág történetének egyetlen vezetőedzője, aki három amerikai profi bajnokságban is végső győzelmet ünnepelhetett. Még négy idényen keresztül irányította az aranysárga-lilákat a kispadról, de az 1973-as vesztett döntő(, az 1971/72-es idény közben elvesztett hangja) és Wilt Chamberlain visszavonulása után már nem tudott marandót alkotni a kispadon. Ettől függetlenül 2004-ben edzőként is bekerült a Hall of Fame-be - ez rajta kívül csak John Woodennek, Lenny Wilkensnek és egykori csapattársának, Tom Heinsohnnak jött össze.

Az 1971/72-es szezon volt az, amelyben bevezette a mérkőzések reggelén a bemelegítő dobóedzést - ez azóta gyakorlatilag rutinná vált a ligában. 1976-ban a kispadot vezetőségi irodára cserélte a Lakersnél, ő rakta össze a Showtime Lakerst, ő draftolta többek között Magic Johnsont - 1980-ban és 1982-ben GM-ként, 1985-ben, 1987-ben és 1988-ban pedig elnökként szerzett újabb bajnoki címeket, mielőtt 1991-ben, 65 évesen visszavonult volna. 2013. október 25-én hunyt el, Isten nyugosztalja!

 

Egy fontos név is távozott közülünk ezen a napon: 28 esztendővel ezelőtt, 1992. május 25-én hunyt el Danny Biasone, a 24 másodperces támadóidő kitalálója. November 22-én szoktunk megemlékezni a Fort Wayne Pistons 19-18-as győzelméről a Minneapolis Lakers ellen 1950-ből - ennek a találkozónak nagy szerepe volt abban, hogy a liga megpróbált változtatni, hogy a nézők számára élvezhetőbbek, látványosabbak legyenek a meccsek. Biasone úgy gondolta, hogy 120 támadással már élvezetes egy mérkőzés, ezért a 2880 másodpercet, egy összecsapás teljes játékidejét elosztotta ennyivel, így jött ki a 24 másodperc.

 

Egy évvel később, 1993. május 25-én ítélték oda az 1992/93-as alapszakaszért járó MVP díjat a Phoenix Suns sztárjának, Charles Barkley-nak. 1992 nyarán Jeff Hornacekért, Andrew Langért és Tim Perryért cserélték Barkley-t a Philadelphia Sixerstől a Sunshoz. Azonnal letette névjegyét új csapatában is, hiszen 76 meccsen 25.6 pontot, 12.2 pattanót és 5.1 gólpasszt átlagolt. Ez egyébként nem volt kirívóan jó szezonja egyéni statisztikákban, de a Suns 62-20-szal megnyerte a teljes alapszakaszt, így megérdemelten kapta meg az elismerést - és később döntőbe is vezette csapatát.

 

Sharmannak 1967-ben még nem sikerült bajnoki címet nyerni a San Francisco Warriorsszal, nyolc évvel később, pontosan 45 éve, 1975. május 25-én azonban révbe ért a közben költöző és Golden State Warriorsra keresztelt franchise, amely első végső sikerét ünnepelhette azóta, mióta elköltözött Philadelpiából. A Warriors 96-95-re verte a korszak egyik meghatározó együttesét, a Washington Bulletset, így 4-0-ra söpört a döntőben - ez volt a finálék történetének harmadik söprése a Boston Celtics (1959) és a Milwaukee Bucks (1971) után - azóta is csak hat csapatnak sikerült ez, a Philadelphia Sixersnek 1983-ban, a Detroit Pistonsnak 1989-ben, a Houston Rocketsnek 1995-ben, a Los Angeles Lakersnek 2002-ben, a San Antonio Spursnek 2007-ben, illetve 2018-ban újra a Warriorsnak.

A Golden State 48-34-gyel megnyerte nyugatot, de keletről az alapszakaszgyőztes Bullets (60-22) mellett a Boston (60-22) és a Buffalo Braves (49-33) is jobb mérleggel zárt. A PO-ban egyik gárda sem játszott az első körben, aztán a Washington 4-3-mal verte a Buffalót, a Warriors pedig 4-2-re múlta felül a Seattle SuperSonicsot. A konferenciadöntőkben fordított volt a felállás: a fővárosiak 4-2-vel ejtették ki a címvédő Celticset, míg a Golden State csak 7 meccsen jutott tovább a Chicago Bullsszal szemben. A finálét Washingtonban kezdték a csapatok, jött két meccs a Warriors otthonában, majd egy újabb washingtoni meccs - mindet a sárga-kékek nyerték. Az oaklandiek bajnoki címét és főleg a söprést sokan minden idők egyik, ha nem a legnagyobb PO-meglepetésének tartják mind a mai napig.

Az ekkor Daly Cityben játszó Warriorsnál ott volt már a Lakersben később szintén bajnoki címeket ünneplő Jamaal Wilkes, a gárda trénere a legendás Al Attles volt, de messze kiemelkedett az egész csapatból Rick Barry, aki természetesen a döntő legértékesebb játékosának járó trófeát is begyűjtötte amellett, hogy az alapszakaszban ott volt az All-NBA első ötösében. A túloldalon már adott volt az 1978-as bajnokcsapat magjából a Wes Unseld-Elvin Hayes-Phil Chenier trió - lényegében ebben az évben is mindene megvolt ahhoz a Bulletsnek, hogy bajnok legyen, mégsem jött össze.

 

A végén pedig térjünk át a jelenkorra. Arról ma reggel olvashattatok már, hogy egy éve jutott először döntőbe a Toronto Raptors, LeBron James pedig három éve előzte meg Michael Jordant a PO-pontlistán, ezzel fellépett az első helyre.

2002. május 25-én a Boston Celtics és Paul Pierce kerültek középpontba. A Celtics 26 pontos hátrányban is volt már a New Jersey Nets elleni keleti döntő harmadik találkozójának harmadik negyedében, ám fordítani tudott a gárda: Pierce egymaga 19-16-ra verte az egész Netset a negyedik negyedben, csapata 41-16-ra múlta felül riválisát az utolsó 12 perc során, így végül 94-90-re győzött, így 2-1-re vezetett a párharcban. Más kérdés, hogy a következő három meccset a New Jersey húzta be, így 4-2-vel bejutott a fináléba.