Az első NBA (BAA) szezon és a nagy mellényúlások 1958-as draftja

1947. április 22-én a Philadelphia Warriors 83-80-ra legyőzte a Chicago Stags gárdáját, ezzel megnyerte a BAA első kiírását - mivel ennek az idénynek a kezdetéről a Toronto Huskies - New York Knicks meccsre tekintünk a liga történetének első meccseként, Ossie Schectman kosarát pedig a liga első kosarának tartják világ szerte, ezért nyugodtan kijelenthetjük, ez volt az első bajnoki cím még akkor is, ha nem NBA-nek hívták még akkor a ligát.

Hogy az még egy teljesen másik liga volt, azt jól mutatja, hogy összesen három csapat élte túl a nyitószezon 5 éves évfordulóját. A Boston Celtics akkoriban még a leggyengébb klubok közé tartozott (22-38-cal keleten az utolsó előttiek lettek 6 gárdából, összességében hátulról a negyedikek 11 együttes közül), nem sokkal később azonban igazi dinasztiát épített fel. A New York Knicks azért nem csak Schectman kosarát tudja felmutatni abból az idényből, 33-27-tel kelet harmadik helyén végzett a csapat, ezzel bejutott a PO-ba - ment egy kört, majd az elődöntőben 2-0-ra kikapott a későbbi győztestől. A Philadelphia Warriors pedig 1956-ban még Philadephiában, 1975-ben, illetve az elmúlt időszakban háromszor pedig Oaklandben Golden State néven lett bajnok.

A nyugati divízió öt csapata közül egyik sem bírt ki öt idényt a ligában. Az utolsó (15-45) Pittsburgh Ironmen, az utolsó előtti (20-40) Detroit Falcons, illetve a Cleveland Rebels (30-30) első és egyetlen idényét töltötte a ligában. A divízió második helyén végző (38-23), a PO első körében a Phillytől kikapó St. Louis Bombers, valamint a nyugatot megnyerő (39-22), az elődöntőben az alapszakaszgyőztes Washington Capitolst kiejtő, majd a döntőben elbukó Chicago Stags 4-4 szezont húztak le, ők az első NBA-re keresztelt év után szűntek meg. Keleten a három most is létező csapat mellett a Toronto Huskies azonnal feloszlott az első év után, a Providence Steam Rollers 3 idény erejéig bírta, az első NBA szezon előtt fejezte be működését, a már említett, alapszakasz-győztes Washington Capitols pedig az ötödik év közepén, 10-25-nél mondott csődöt.

A lebonyolítás is teljesen más volt, hiszen 60 meccses alapszakaszt rendeztek, tie-breaker pedig akkor még nem létezett - a Chicago és a St.Louis lejátszottak egy 61. meccset is egymás ellen, hogy eldöntsék, ki nyeri a divíziót.

A Stags nyert, ezzel ő volt az erőnyerő a PO első körében, ahol nem keresztjáték volt a 2-3. helyezettek között, hanem a két második játszott egymás ellen, valamint a két harmadik is egymást próbálta legyőzni. Mindkét párharcból a keletiek mentek tovább (Philly, New York), ahol megmaradt a furcsa vonalvezetés: a két divízió két nyertese egymást gyűrte, míg a két "selejtezős" továbbjutó, a Warriors és a Knicks egymással küzdött. A szervezők úgy döntöttek, hogy az első körben két nyert meccsig tartó párharc miatt ne kerüljön hátrányba a két alacsonyabban rangsorolt gárda - a Philly-Knicks sorozat 2 nyert meccsig tartott, ezt nyerte 2-0-ra a Warriors, míg a Stags és a Capitols párharcát 4-2-re nyerte a Chicago, de úgy, hogy két washingtoni meccs után egy chicagói, egy washingtoni és két chicagói meccs következett. A döntő már értelemszerűen négy nyert meccsig ment, ott diadalmaskodott 4-1-re a Warriors.

A Washington utcahosszal nyerte egyébként az alapszakaszt, 49-11-es mérlege 11 meccsel volt jobb, mint az utána következő csapatoké - a Chicago és a St. Louis gyakorlatilag 38-22-vel végeztek az alapszakaszban, mielőtt le kellett játszaniuk az egymás elleni mérkőzést a kiemelés eldöntéséért. Volt egy 15 és egy 17 meccses győzelmi sorozatuk is - utóbbi 1969-ig rekord maradt. A fővárosiak alkották a legkiegyensúlyozottabb csapatot, hiszen támadásban másodikak voltak (73.8 pont/meccs), védekezésben pedig a legjobbak (63.9 pont/meccs). Meglepetés volt ezek után, hogy a támadásban legjobb (77.0 pont/meccs), de védekezésben a második legrosszabb (73.3 pont/meccs) Stagstől kikaptak az elődöntőben.

Két igazán nagy nevet találhatunk az akkori mezőnyben - persze több ismerős is akad, Schectman mellett például az a Press Maravich, aki a későbbi legenda, Pete Maravich édesapja volt, vagy a Sixers 1972-ben Hall of Fame-be választott edzője, Edward Gottlieb.

Az egyik legendát keveseknek kell bemutatni: a Washington trénere akkoriban Red Auerbach volt, aki Bostonban a liga történetének egyik, ha nem a legjobb edzője lett, 9-szer nyert a Celticsszel bajnoki címet trénerként, 7-szer pedig vezetőként. A másik kiemelkedő név az "akkori idők Kobe Bryantje", Joe Fulks volt, aki a végső győztes Sixers scorere volt - messze ő dobta rá (1557, 1154 volt a következő legtöbb) és be (475) is a legtöbb kettest (ekkor tripla még nem volt), de ő hibázta a legtöbbet is (1082), ő dobta rá (601, 385 volt a következő legtöbb) és be (439) a legtöbb büntetőt, és neki volt természetesen a legmagasabb pontátlaga is (23.1, 16.8-del követték őt a listán). Fulksnak volt a második évben is a legmagasabb pontátlaga (22.1) - igaz, a pontkirály nem ő lett, mert azt az összes dobott pontra adták akkoriban - , 1978-ban pedig játékosként bekerült a Hírességek Csarnokába.

A Capitols sztárja az a Bob Feerick volt, aki Fulksszal együtt All-BAA első csapatba került az idény végén, és aki egyébként a liga leghatékonyabb játékosa volt akkor - az ő számaiból is jól lemérhető, hogy mennyit fejlődött azóta mindenben a játékban. Feerick lett a pontlista második helyezettje (16.8), 40.1%-kal pedig övé lett utcahosszal a legjobb mezőnyszázalék - egyetlen egy ember jutott 34% fölé rajta kívül az egész ligában, a Torontónál és Clevelandben is megforduló Ed Sadowski (36.9%). Övé volt a negyedik legjobb büntetőszázalék is (76.1%), így nem meglepő, hogy összességében nyerte a TS-kategóriát is, akkoriban még 45.3% is elég volt ehhez. Win Shares alapján még Fulkst (16.3) is megelőzte (18.6), ők ketten kiemelkedtek a mezőnyből. Feerick később 1963-tól 1974-ig a Warriors vezetője volt, tehát pont nem nyert bajnoki címet az együttessel.

Ki lehet emelni még rajtuk kívül Max Zaslofskyt is, aki napjainkig két rekordot is tartott. Már ebben az első idényben, 1946/47-ben bekerült az All-BAA első csapatába, pedig még csak 21 éves volt - a rekordját LeBron James döntötte meg közel 60 évvel később, 2005/06-ban. Emellett ő volt a második BAA-szezon pontkirálya 22 évesen és 121 naposan - ezt a csúcsát Kevin Durant adta át a múltnak 2010-ben. A nevéhez fűződik még, hogy ő volt a liga első "örök másodikja" - ebben az idényben a Chicagóval kapott ki a döntőben, majd miután a New York Knickshez került 1950-ben, zsinórban három elbukott finálé következett számára, 1955-ben és egy évvel később, utolsó profi évében pedig a Fort Wayne Pistonsszal volt döntős, de kapott ki a siker küszöbén, így összesen hat bukott döntőt tud felmutatni csapataival, és egyszer sem jutott el végül a csúcsra.

Még egy kis érdekesség abból a szezonból: a liga történetének valószínűleg legtöbb edzőváltása is ebben az évben történt, ha csak egy csapatot nézünk, a Huskies ugyanis nem kevesebb mint négy edzőt fogyasztott el az idény során - az is az igazsághoz tartozik, hogy a már említett Sadowski, Lew Hayman, Dick Fitzgerald és Robert Rolfe közül Sadowski és Fitzgerald játékosedzők voltak.

 

1958. április 22-én zajlott a draft, ami elsősorban arról emlékezetes, hogy a résztvevő nyolc csapat nem igazán találta el, hogy kiből lesz jó játékos, és kiből nem. Az 1/1-en nem tévedett a Minneapolis Lakers Elgin Baylorral, illetve a Philadelphia Warriors Guy Rodgersszel (a négyszeres All-Star passzkirályt territorial pickkel húzták), utána viszont a következő 3 pick szinte nyomot sem hagyott a ligában - ebből kettőt a Knicks kótyavetyélt el.

Hátrébb viszont több klasszis kelt el. Hal Greert a második körben húzta ki a Syracuse Nationals, a játékos 15 éven keresztül szolgálta a később Philadelphia 76ers névre váltó franchise-t, ez idő alatt 10-szer volt All-Star, hétszer All-NBA csapattag, 1968-ban All-Star MVP, 1967-ben pedig bajnok, természetesen Hall of Fame-be is beválasztották, korszakos legenda.

Wayne Embryt a harmadik körben draftolta a St. Louis Hawks, de a centert simán lepasszolták a Cincinnati Royalshez - itt lett ötszörös All-Star, majd 1968-ban bajnok a Celticsszel. Embry 1972-ben az első afro-amerkai GM lett a ligában, hét évig dolgozott a Bucksnál, majd 1986 és 1999 között a Cavaliersnél, ahol kétszer (1992, 1998) az Év Vezetője Díjat is elnyerte - utóbbi minőségében 1999-ben ő is Hall of Famer lett. 

A Philadelphia Warriors az 5. körben vitte el Don Ohl-t, az irányító 1963 és 1967 között zsinórban ötször járt az All-Staron, de a legérdekesebb történet Adrian Smith-é. A nagyszerű irányító 1958 tavaszán NCAA-bajnoki címig vezette a Kentucky-t Elgin Baylor Seattle-je ellen, de úgy döntött, hogy friss diplomásként nem akar az NBA-ben játszani, inkább belépett az amerikai hadseregbe. 1961-ig katonáskodott, amatőrként pedig ott lehetett az 1960-as olimpiai csapatban, amely a Dream Team színre lépéséig az amerikai olimpiai csapatok etalonjának számított - e gárda tagjaként bekerült a Hall of Fame-be is.

1961 nyarán csatlakozott az őt három éve a 15. (!!) körben, összességében a 85. helyen kiválasztó Cincinnati Royalshez. Mindössze egy alkalommal, 1966-ban kapott meghívást az All-Star Gálára, ám ott annyira jól játszott, hogy kiérdemelte az MVP Díjat. A most 85. évében járó Smith-szel az LA Times 2011-ben készített interjút, ahol kiderült, hogy 45 évvel később még mindig megvolt az MVP-díj mellé kapott Ford Galaxie gépkocsija. 

 

Lenne két születésnaposunk is a mai napon, de egyikük már nincs közöttünk. 74 éves lett a mai napon Spencer Haywood, akinek az életéről és pályafutásáról 2013-ban írtunk bővebben. Azóta annyi történt vele, hogy az HBO Winning Time című sorozatában a szélesebb nagyközönség is megismerte élettörténetének néhány "sűrű" részletét. Isten éltesse!

Nála 3 évvel később született a Rick Barry-féle Golden State Warriors 20 pontos, 3-5 lepattanó és 3-5 gólpassz körül átlagoló dobóhátvédje, a kétszeres All-Star, 1975/76-ban az All-NBA második csapatába és a második védekező ötösbe is beválasztott, 1975-ben bajnoki címet nyerő Phil Smith. Smith 1974-ben került a ligába, és 1980-ig szolgálta a Warriorst. Egészen kiváló kettesként ismerték ebben az időszakban, aki előtt nagy jövő állt, de az 1979/80-as idény egyik előszezon mérkőzésén elszakadt az Achillese, és soha többé nem nyerte vissza korábbi atletikusságát. Ennek ellenére pályára lépett 51 meccsen abban az idényben, és 15.5 pontot átlagolt, de a szezon végén elcserélte őt a Warriors. A San Diego Clippersnél kötött ki, ahol 16.8 pontos mutatóra volt képest, de az 1981/82-es idény közben innen is elcserélték, és 1983-ban visszavonult a Seattle SuperSonicstól. 2002-ben hunyt el rákban, Isten nyugosztalja!

 

2000. április 22-én a Utah Jazz 104-93-ra verte a Seattle SuperSonicsot a rájátszás első körének első találkozóján. A mérkőzés az 50 pontig (18/32 mezőny, 1/1 tripla, 13/14 büntető) jutó Karl Malone-ról marad emlékezetes, aki minden idők legidősebb játékosa lett 36 évesen és 273 naposan, aki a PO-ban eljutott félszáz egységig.

 

A végére pedig jöjjön a Chicago Bulls egykori magasembere, Michael Jordan "testőre", Charles Oakley, aki pályafutása egyik, ha nem a legjobb meccsét 35 esztendővel ezelőtt, 1988. április 22-én produkálta. A Chicago Bulls a Cleveland Cavalierst fogadta, és a vendégek nyertek 107-103-ra - pedig ekkor a padon már ott ült Scottie Pippen és Horace Grant is. A találkozó azonban nem a Bulls első nagy hármasáról vagy konkrétan a 26 pontig jutó Michael Jordanről szólt, hanem arról az Oakley-ról, aki ugyanúgy 26 pontig jutott (10/16 mezőny, 6/6 büntető), csak volt mellette 35 lepattanója, 3 gólpassza és 1 szerzett labdája - igaz, 6 eladott is. Oakley 35 lepattanós teljesítménye karriercsúcs volt számára, és a legtöbb, amit valaki a 80-as években jegyzett egy találkozó során.