Mario Elie halálos csókja

27 esztendővel ezelőtt mutatta be a Houston Rockets azt a bravúrt, amelyet alig páran az NBA történetében: a texasi alakulat 1-3-ról fordított egy PO-párharcban úgy, hogy kétszer is idegenben nyert "do or die" mérkőzést. A texasiak akkori ellenfele a Charles Barkley, Kevin Johnson-féle, két évvel korábban nagydöntőt játszó Phoenix Suns volt. A címvédő Rockets csak a hatodik kiemelt volt, év közben azonban a Portland TrailBlazers ikonjával, Clyde Drexlerrel erősített, az első körben pedig az ötödik meccsen, idegenben tudta legyőzni a Utah Jazz együttesét, 3-2-vel jutott tovább.

Ebben a kanyarban az első három találkozó sima hazai sikert hozott, a legszorosabb találkozó a második volt, amelyet "csak" 24 ponttal nyert a Phoenix. A negyedik meccsen aztán a Suns idegenben is győzni tudott, ezzel úgy vághatott neki az utolsó három meccsnek, hogy egyszer kell nyernie és kétszer otthon játszik. Nos, az ötödik összecsapást ettől függetlenül behúzta a Houston, otthon pedig magabiztosan harcolta ki a döntő ütközetet, amelyre 1995. május 20-án került sor:

 

A Houston tehát 115-114-re győzött végül, ezzel csinálta meg a fordítást - azt a Mario Elie-triplát 110-110-nél pedig a mai napig úgy emlegetik: a Halál Csókja. A következő két körben a San Antonio Spurs (4-2) és az Orlando Magic (4-0) sem tudott ellenállni a Rocketsnek, így újfent bajnok lett a Hakeem Olajuwon fémjelezte gárda - mindmáig az egyetlen olyan alakulatként, amely az összes párharcát pályahátrányban vívta meg.

Hat évvel később, 2001. május 20-án is véget ért egy híres párharc, a 2000-es évek elejének egyik emlékezetes szériája, a Philadelphia Sixers és a Toronto Raptors ütközete. Mint arról már a napokban is megemlékeztünk, Vince Carter egyszer, Allen Iverson pedig kétszer is 50 pontot dobott ebben a sorozatban - utóbbi ezzel Michael Jordan nyomdokaiba lépett. A hetedik mérkőzés előtt Carter elment a diplomaosztójára a North Carolinára, ezzel borzolta a kedélyeket, de a meccs így is szorosan alakult.

A Sixers 88-87-es sikerével továbbment, és végül nagydöntőt játszott, amelyet 4-1 arányban bukott el a Los Angeles Lakers ellen.

 

Három éve, 2019. május 20-án a Golden State Warriors 119-117-re győzött a Portland TrailBlazers ellen, ezzel 4-0-ra nyerte a nyugati döntőt, és újfent bejutott a fináléba. Sorozatban ötödjére sikerült ez az oaklandi együttesnek, amely így az 1960-as évek Boston Celticse után a liga történetének második csapata lett, amely sorozatban öt finálét játszhatott - az akkori Boston tartja a csúcsot zsinórban 10 évvel.

 

Két nagy csere is kapcsolódik a mai naphoz. 48 esztendővel ezelőtt, 1974. május 20-án az Atlanta Hawks megvált sztárjától, az akkor kétszeres All-Star Pete Maravichtól. Pistol Pete egy 26 és egy közel 28 pontos szezonnal, két AS-idénnyel a háta mögött érkezett el ehhez a nyárhoz, a Hawks azonban három első körös búcsú után még a PO-ba sem került be az 1973/74-es évadban, megvolt tehát az indok a változtatásra. A Jazz 1974-ben csatlakozott a ligához, és rögtön egy nagy dobással akartak berobanni az NBA-be: azt találták ki, hogy megszerzik a legendás egyetemi, LSU-n töltött karrierje miatt az államban egyébként is sztárolt Maravichot, aki a profiknál is egyre jobb és látványosabb volt - 1972/73-ban már az All-NBA második ötösébe is befért.

A New Orleans nem kis csomagot pakolt össze Maravichért: Bob Kauffman és Dean Meminger mellett egy 1974-es és egy 1975-ös elsőkörös, egy 1975-ös és egy 1976 második körös, valamint egy 1980-as harmadik körös pick ment Atlantába. Kauffman 1971 és 1973 között háromszor All-Star volt a Buffalo Bravesnél, 20/10 körül átlagolt, de 1973/74-re már csak csere volt. A Jazz az expanziós drafton vitte el, majd azonnal tovább is cserélte - már nem volt nagy karrierje, ahogy a világ életében csere Memingernek sem. Az 1974-es első körös Mike Sojourner, az 1975-ös második körös Bill Willoughby, az 1980-as harmadik körös pedig Jonathan Moore lett - róluk nem véletlenül nem hallottunk, vagy csak keveset.

Náluk sokkal értékesebb ellenérték volt az 1975-ös 1/1, David Thompson és az 1976-os 2/23, Alex English... a Hawks viszont velük még kevesebbre ment. Thompson inkább az ABA-ben kezdte meg profi pályafutását, a Denver Nuggetshez szerződött, és 9 éves karrierje első 7 idényét ott töltötte a 70-es évek második felének egyik legjobb dobóhátvédje. Az Atlanta semmit nem látott belőle, nem is kapott érte semmit, és ugyanez volt a helyzet English-sel is, akit egy másik 1976-os második körössel együtt még 1975-ben átcseréltek a Milwaukee Buckshoz. A Hawkst büntetésként kötelezték erre a lépésre, miután 1972-ben aláírt a Bucks által kiválasztott Julius Ervinggel... Érdekesség, hogy English is a Nuggets legendája lett - az egész ligában ő szerezte a legtöbb pontot a 80-as években.

Maravichnak felemás volt a Jazz korszaka, hiszen látványos játéka itt még jobban kiteljesedett, 1975/76-ban és egy évre rá az All-NBA első csapatába is beválogatták, 1976/77-ben pedig pontkirály lett 31.1-es átlagával. Ettől az évtől kezdve zsinórban háromszor volt All-Star, 1977/78-ban pedig még bekerült az All-NBA második ötösébe annak ellenére is, hogy csak 50 meccsen játszott. A térdével azonban egyre több probléma volt, egyre több mérkőzést hagyott ki, a Jazz pedig abszolút semmilyen eredményt nem tudott elérni a vezetésével. 1979-ben Utah-ba költözött a franchise, Maravichot pedig szezon közben kitették a keretből. A Boston Celticshez igazolt - innen vonult vissza az idény végén.

 

A másik fontos csere négy évvel korábban, 1970. május 20-án történt: a Phoenix Suns visszajuttatta Gail Goodrichot a Los Angeles Lakeshez Mel Countsért cserébe.

Goodrich 1965-ben territorial pick volt, az aranysárga-liláknál kezdte meg pályafutását, ezt követően pedig három évig szolgálta a klubot - játékideje és statisztikája is nőtt, de inkább harmadik számú hátvéd volt. A Lakers éppen ezért nem is védte le őt az 1968-as expanziós drafton, ahol az egyik új franchise, a Phoenix Suns elvitte - a másik új csapat a Milwaukee Bucks volt abban az évben. Goodrich Phoenixben scorerként és játékszervezőként is kiteljesedett - előbb 10 pontot javult a pontátlaga (23.8), és életében először All-Star lett, második arizonai szezonjában pedig 20 pontja mellé 7.5 gólpasszt is felpakolt a táblára.

1970-ben aztán bekerült egy cserébe: a Lakers visszaszerezte őt, méghozzá nem is túl nagy ellenértékért. Mel Counts megbízható cserecenter volt, aki élete legjobb szezonjaiból érkezett, de ezekben az években is csak 12.5 pont és 8.5 pattanó környékén átlagolt.

Már a csere pillanatában látszódott, hogy ez a Lakersnek éri majd meg jobban, és így is lett. Countsban még egy 11 pontos szezon volt, aztán 10-11 perces csere C lett, ahogy korábban is. Goodrich viszont a legendás, 1971/72-es, az alapszakaszban 69-13-at hozó, 33-as győzelmi sorozatot bemutató Lakers alapembere lett. Második Los Angeles-i korszaka 6 évre húzódott - ebből 4-szer All-Star volt, egyszer az All-NBA első ötösébe választották, és bár utolsó Los Angeles-i szezonjában benézett 20 pont alá (19.5), ez alatt a hat idény alatt 22.5 pontos és 5.0 gólpasszos mutatói voltak.

Érdekességként meg lehet említeni, hogy a Jazznek Goodrich is sokba került később. A New Orleans 1976-ban igazolta le a pályafutása vége felé járó, leszállóágban lévő Goodrichet, pont azért, hogy összerakja az előbb említett Maravich-csal. Goodrich azonban már az első New Orleans-i szezonjában Achilles-sérülést szenvedett, és meg sem közelítette korábbi teljesítményét. Akkoriban még kompenzációt kellett fizetni az elvitt FA-kért is - a Goodrichért a New Orleanstól kapott 1979-es első körösből lett aztán Magic Johnson a Lakersnek.