A veretlen vesztes - mitől lett ilyen jó a Phoenix Suns?

Amikor a koronavírus-járvány miatt leállt szezon újraindításának képe kezdett kirajzolódni, eleinte 20, majd később 22 csapatról szóltak a hírek. Keletről a Washington, nyugatról pedig a Phoenix lógott ki leginkább, sokan megkérdőjelezték a két gárda „buborékbeli” helyét. 

A 24-40-es mérleggel érkező Wizardsról be is bizonyosodott, hogy akár otthon is maradhattak volna – hét vereséget követően csak a Bostont tudták legyőzni egy tét nélküli derbin, de legalább mozogtak egy jót.
A leállás előtt 26-39-cel álló Suns azonban mind a nyolc mérkőzését megnyerte, pedig két fontos embere, az egyaránt pályafutása legjobb évét produkáló Kelly Oubre Jr. és Aron Baynes sem állhatott Monty Williams vezetőedző rendelkezésére Orlandóban. Utoljára tíz éve, a 2009/10-es évadban nyert ennyi meccset egyhuzamban a gárda – akkor Steve Nash és Amar'e Stoudemire vezérletével egy tízes győzelmi sorozatot tudott felmutatni a Suns, és végül a nyugati döntőig menetelt, ahol a későbbi bajnok Los Angeles Lakers jelentette a végállomást. Akkor járt utoljára a rájátszásban az együttes, és ez a mostani oddsokon is meglátszott: az ESPN 0.1%-ra (!) tippelte a Suns playoff-esélyeit a restart előtt, a Bleacher Report 0-8-at vizionált, a média leginkább Zion Williamson Pelicansével, illetve Ja Morant Grizzlies-ével volt elfoglalva. 

 

Ha a Suns sikereinek okait keressük – már pedig ez lenne a célunk -, akkor természetesen vissza kell kanyarodnunk az időben. 

Az arizonaiak 2018 októberében LeBron James korábbi játszópajtását, James Jonest nevezték ki GM-nek. Jones elődje, Ryan McDonough ötéves ténykedése során többet ártott, mint használt a franchise-nak, de néhány jó lépése akadt azért: a 2015-ös draft a 13. helyen sikerült elcsennie Devin Bookert, három évvel később pedig Zhaire Smith-t Phillybe küldte Mikal Bridges-ért. Persze azt nehezen feledik neki a Suns drukkerei, hogy ugyanezen az újoncbörzén Deandre Aytont választotta az első pickkel Luka Doncic helyett, de a draft úgy nagy általánosságban nem volt McDonough erőssége: 2013-ban mindjárt Alex Lennel nyitott az 1/5-tel, 2016-ban „beakadt neki” Dragan Bender (1/4) és Marquese Chriss (1/8) is, hogy aztán egy évvel később Josh Jacksont (újfent 1/4) válassza. 

Szűk két éve fel volt tehát adva a lecke Jones-nak: a sztárrá érő Booker mellett megörökölte a frissen kiválasztott Aytont és Bridgest, illetve a 2014-ben húzott TJ Warrent, rajtuk kívül azonban nem sok értékelhető építőkocka volt a helyén. Első cseréje mindjárt telitalálatnak bizonyult: a Phoenixben látványosan alibiző, kedvetlenül játszó Trevor Arizát Washingtonba postázta Kelly Oubre Jr.-ért és Austin Riversért. Ryan Andersont is elpasszolta, a drafton pedig az 1/6-ot (Jarrett Culver) lecserélte Dario Saricért és az 1/11-ért (Cameron Johnson). Warrent (akkor) érthetetlen módon Indianába ajándékozta készpénzért, de a felszabaduló sapka alatti helyet Ricky Rubio megszerzésére, valamint Oubre megtartására fordította. Jackson és De'Anthony Melton Memphisbe került Jevon Carterért cserébe, az 1/24-es Ty Jerome és Aron Baynes pedig egy 2020-as elsőkörösért jött Bostonból. 

Tóth Attila kolléga részletesen kivesézte a játékosmozgásokat szezonfelvezető írásában, és utólag visszaolvasva több ponton is a legjobb forgatókönyv valósult meg a csapat szempontjából. 

A nagytakarításnak Igor Kokoskov is áldozatául esett, a szerb szakember Booker negyedik vezetőedzője volt ugyanennyi szezon alatt – Jeff Hornacekkel kezdte karrierjét, akit Earl Watson, majd Jay Triano követett. Kokoskovot a Pelicans korábbi mestere, Monty Williams váltotta a kispadon.

 

A mostani évadnak tehát a Rubio – Booker – Oubre – Saric – Ayton kezdőötössel vágott neki a Phoenix, a padról Carter, a Ryan Anderson-féle cserében megszerzett Tyler Johnson, Bridges, Frank Kaminsky, Cam Johnson és Baynes volt főként bevethető. Az érdemi rotációba nem igazán fért be Jerome, Élie Okobo és Cheick Diallo. 

Mivel a Nash – Stoudemire-éra óta a Suns áll a legközelebb hozzám az NBA-s gárdák közül (ezt számtalan mez, póló és kosaraskártya is bizonyítja), ezért fokozott figyelemmel kísérem a gárda játékát. Az elmúlt években nem sok okom volt az örömre, az idei garnitúrát viszont érdeklődve figyeltem. Jól kapták el a szezonrajtot; felcsillant valamicske fény a hosszú és sötét alagút végén?

A négyes poszt tűnt kicsit lyukasnak a Saric – Kaminsky duóval, illetve Rubio jól ismert dobásbéli problémái (pár éve egy írásban a Bricky Rubio becenevet adtam neki) voltak feltűnőek, ezektől eltekintve azonban ez tűnt a legjobb „újkori” Sunsnak. Derült égből villámcsapásként érkezett Ayton 25 meccses eltiltása, a Bostonból elcsaklizott Baynes azonban parádésan helyettesítette a korábbi 1/1-est – szórta a triplákat, védekezésben pedig nem ismert pardont. 
Rubio megszerzése – megbízhatatlan dobásával együtt is - is jó lépésnek bizonyult. Megfelelően tehermentesítette Bookert, az előző évekkel ellentétben többé nem minden labdás feladatot a csapat sztárjának kellett megoldania, akinek így több energiája maradt a védekezésre. Hátrajátékban egyébként is markáns előrelépést mutatott az alakulat, mind Oubre, mind Bridges jobban mozgott hátul, de az ezen a téren labilisnak vélt Cameron Johnsonra sem lehetett egy az egyben utazni az ellenfeleknek. Carter sportot űzött az ellenfél labdásának egész pályán való fárasztásából, Saric mindig vevő volt egy kis keménykedésre, egyedül Kaminsky és Tyler Johnson lógtak ki a sorból ebben a tekintetben.

December közepére azonban fejlődés ide vagy oda, elfogyott a kraft, egy nyolcas bukószériával 11-20-ra romlott az együttes mérlege, és stabilan 50% alatt maradt egészen a leállásig. Mi változott?

 

Egyrészt a szerepek. Oubre térdét műteni kellett, február vége óta nem volt bevethető a csaknem 19 pontot átlagoló kiscsatár. Őt „default” pótolták Bridges-szel, a nagyobb húzást azonban Cam Johnson kezdőbe nevezése jelentette. Saric bár nem volt szörnyű fit a többiek mellé, az echte shooter (rádobásainak csaknem 70%-a tripla!) Johnson jobban illeszkedett az első ötösbe. Az „előléptetésre” úgy kerülhetett sor, hogy kiderült, Johnson egyáltalán nem olyan elveszett védekezésben, mint ahogy azt sokan (köztük mi is) beharangozták – anno műteni kellett a csípőjét, ami meglátszott a mozgásán, de a sérülést teljes egészében maga mögött hagyta. 24 és fél évével újonc létére idősebb az ötödik profi idényét taposó Bookernél, de az egyetemi évek a jelek szerint egy „NBA-Ready” játékost csiszoltak belőle, akit 203 centis magassága révén különösebb szívfájdalom nélkül dobhatott be négyes posztra Williams mester.

Saric játékának is jót tett a váltás. A kezdők mellett sokszor nem jutott neki elég labda, amikor egy kis rést látott a védelmen, egyből emelte a hármast vagy a középtávolit, váltakozó sikerrel. A padról jőve többet van a játékszer a kezében: a buborékban 14.8 pontos, 7.6 lepattanós átlagot szállított, amivel simán a legjobb cserék között van a helye. Nyilván az is jót tett a horvát számainak, hogy Baynes nem volt bevethető az újraindítást követően - először fel kellett gyógyulnia a koronavírusból az ausztrálnak, majd a kondija nem volt megfelelő, végül pedig térdsérülést kommunikált vele kapcsolatban a csapat. Saric szerződése lejárt, érdekes lesz, megkínálják-e egy új kontraktussal így, hogy a szezon végére letisztázódott a szerepe – azzal, hogy ő a második ötösbe került, a rotáció talán leggyengébb láncszemének, Frank Kaminskynek végre nem kellett perceket adni, tovább növelve a pozitívumok sorát.

A csereegyest egész évben kereste Williams, de sem a még túl rutintalan Okobo – Jerome páros, sem a később kivásárlásra kerülő Tyler Johnson, sem az inkább védekezéséről, mintsem játékszervezői készségéről híres Carter nem volt megnyugtató megoldás a posztra. Erre a semmiből (pontosabban a G-Ligából) előkukázták a több helyen leírt Cameron Payne-t, aki „streetes”, tökös játékával egycsapásra megoldotta a harmadik számú labdás ember gondját – végre volt kihez fordulni, ha Rubio és Booker pihentek. Még egy puzzle került a helyére, és nem is kellett senkit beáldozni érte. 

A szerepek tisztázódása mellett még egy ok van a Suns sikerei mögött: gyakorlatilag minden játékosuk fejlődött, erősségeik csiszolása mellett korábbi gyenge pontjaik javításán is láthatóan sokat dolgoztak. 
Vegyük például Aytont: első évében csak nyomozta a labdát védekezésben, olyan elveszettnek tűnt hátul, mint egy, a tömegben anyukáját kereső kisgyerek. Ehhez képest óriásit javult mind lábmunkában, mind kommunikációban – gyakorlatilag a Suns védelmének oszlopa lett. Védőpattanót vagy labdaszerzést követő transition-ben nagyon gyorsan meg tudja futni az egészpályát, ami rengeteg mismatch-et eredményez: a hátrafelé futó védők közti kavarodásban sokszor kisember marad rá, akit gyorsan „odaszögez” a festékben maga mögé, és már meg is van a kosár vagy a két büntető. 

Aztán ott van Booker, akit sokan egydimenziós scorernek tartottak, „empty calories” játékosnak, „bad team, good stats” spílernek, vagy egyszerűen a következő Mitch Richmondnak (copyright: Hegedűs kolléga). Nos, a jó Book azon kívül, hogy CoD: Warzone-ban halomra lövi az ellenfeleket, kosártudását is csiszolgatta a szünet alatt: elég egy pár meccsét megnézni ahhoz, hogy megállapítsuk: meglépte a legnehezebb lépcsőfokot, ami a sztárból szupersztárrá való válást jelenti.
24 éves kora előtt eddig csak két játékos volt képes a liga történetében 26 pontos, 6 gólpasszos átlagra: nem, Richmond nincs közöttük, Oscar Robertson és LeBron James a két delikvens. Illetve mostantól Devin Booker is tagja ennek az elit klubnak. A Kentucky-n jobbára pickek mögül kifutó, szinte csak triplát dobáló, Kyle Korver-szerű dobásprofillal rendelkező hátvéd mára az egyik legszélesebb támadórepertoárral rendelkező játékos lett az NBA-ben, Monty Williams személyében pedig messze eddigi legjobb edzőjével dolgozhat együtt. Bár Draymond Green szerint el kellene jönnie Phoenix-ből, igazán csak most van oka maradni: egyrészt ötéves max szerződés köti, másrészt soha ilyen jó „kiegészítő személyzettel” nem játszott még együtt. 

Az évad elején szintet lépő Oubre mellett Mikal Bridges fejlődése mellett sem mehetünk el szó nélkül. A 198 centis magassága mellé elképesztően hosszú kezekkel rendelkező, 218 centis (!) karfesztávú Bridges máris a klub első számú periméter-védőjévé avanzsált, de azt korábban is sejthettük, hogy elit lockdown defender válhat belőle. Nála az előrejáték volt a kérdés, de – mit ad isten – jelentősen feljavult ebben a szegmensben. Triplázása még csak a ligaátlagot üti meg, de az utóbbi időben már néhány „pull-up” trojkát is ráemelt, nem csak a kiosztások utáni „catch and shoot” szitukat, és be is vagdosta őket. A befutásokat már tavaly is érezte, Rubio személyében pedig idén megérkezett az a karmester, aki meg is találja őt ezekben a helyzetekben. Ha a számomra oly kedves Nash – Stoudemire Suns-szal akarnék párhuzamot vonni, akkor ő lenne ebben a leosztásban Shawn Marion – a mindenes védő, aki időnként nem rest 25 pontokkal megterhelni az ellen kosarát.

A orlandói elszigeteltség egy – talán kevesebbszer megénekelt – előnnyel is szolgált a Sunsnak. Nevezetesen, hogy a játékosok közül mindössze ketten házasok, keveseket vár otthon feleség vagy gyerek. A kicsit az egyetemi campusok hangulatát idéző buborék komoly kihívás elé állította a szeretteiket hónapokra otthon hagyó családos játékosokat, a Phoenix-nél azonban ez kevésbé ütközhetett ki – természetesen erről sosem lesz hivatalos statisztika, de a lelki állapot is fontos tényező egy sportoló sikereiben. És ne felejtsük el a Suns mögött dolgozó social media team-et sem: a családtagok által felvett „bevonuló” videó hatalmas húzás, elég csak az egészről előzetesen semmit sem sejtő játékosok reakcióit figyelni. 

 

A 8-0 mellett tehát megannyi emlékezetes dolgot mutatott nekünk a „Bubble Suns” - Booker Clippers elleni meccsnyerője, vagy közel félpályás triplája mindig velünk marad, csakúgy mint Payne fellángolása vagy Johnson és Bridges előrelépése. Valahogy így kell emelt fővel veszíteni, még akkor is, ha a körülmények folytán veretlenül veszít valaki.