Világklasszis edző a Rátgéber Akadémián

A ratgeberakademia.hu beszámolója:

Világklasszis utánpótlásedző vezeti kadett csapatunkat Korosztályos Európa- és Afrika-bajnok, több mint 30 éves élvonalbeli és utánpótlás-nevelési tapasztalattal rendelkező vezetőedző dolgozik kadett fiú csapatunkkal augusztus óta. Branislav Jemć-csel beszélgettünk nemzetközi pályafutásáról, mely Svájctól Szerbián át Tunéziáig és Egyiptomig ível.

„Mikor elkezdődtek szeptember 3-án az edzések a Nemzeti Kosárlabda Akadémián, és egyszerre pattogott a kosárlabda három pályán, több mint száz játékos fordult meg a délután során az új parketten és kosárlabdázott, az megdobogtatta a szívem. Fantasztikus érzés volt látni egyszerre ennyi fiatal kosárlabdázót ebben a csodálatos csarnokban. Sokfelé jártam már a világban, ilyen színvonalú kosárlabdacsarnokkal még nem találkoztam sehol” – mondja Branislav Jemć, a Rátgéber Akadémia U16-os fiú csapatának új vezetőedzője. 

A klasszis edző eddigi pályafutása során a szerb kadett válogatottal másodedzőként Európa-bajnoki címet nyert, Egyiptom junior és kadett válogatottjával is Afrika-bajnok lett, valamint világbajnoki 11., ill. 13. helyezést ért el, Tunéziában pedig bajnoki címig vezette csapatát. Jemć olyan játékosokkal is dolgozott szövetségi kapitányként, mint a világbajnok Radmanovic vagy az Euroliga-győztes Vujanic, a felnőtt kosárlabda mellett nagy sikerei az utánpótlás-neveléshez kötődnek. Szenvedélyes és megszállott, a sportág iránt maximálisan elkötelezett, világszinten elismert edző csatlakozott személyében a Rátgéber Akadémia szakmai stábjához, akitől nem csak játékosaink, hanem edzőink is sokat tanulhatnak. „A feleségem, ha valaki megkérdezi, hogy kihez ment feleségül, azt szokta mondani: a kosárlabdához. Ez az igazság. A fiam, a lányom is kosárlabdázó volt, a feleségem pedig tudja, hogy az életem a kosárlabda, így szeret és így fogadott el.” 

Branislav Jemć a jugoszláv kosárlabda aranykorában nőtt fel, akkor érintette meg a játék, mikor a legnagyobb legendák játszottak. „16-17 évesen kezdtem a kosárlabdát, nem úgy, mint a mostani gyerekek, 8-10 éves korukban. Szerelem volt első látásra. Jugoszlávia akkoriban világbajnok volt, és a városokban, minden kisebb faluban is gombamód szaporodtak a kosárlabda klubok, az én településemen is nyílt egy, ott kezdtem játszani. Nem voltam nagy játékos jugoszláv szemmel, de abban az időben ez nehéz is lett volna, a világ legjobb játékosai játszottak nálunk. De kosárlabdázóként eljutottam Svájcba, a Lausanne-i klubban játszottam. A sportolói karrierem vége felé csapatkapitánnyá választottak, mint rangidős játékost, ekkor rám bízták a csapatot, mint játékos-edző. Előtte már dolgoztam kadettokkal, de felnőttekkel még soha. Viszont a személyiségemből adódóan nem tudok valamit kicsit csinálni, csak teljes odaadással és erőbedobással. Elkezdtem belevetni magamat a szakirodalomba, látták a lelkesedésemet, és a klubtól egyre több támogatást kaptam. Ekkor már volt egy közgazdász-diplomám, de elkezdtem az edzői szakképzést is az egyetemen. Saját magamba invesztáltam, meg kellett keresnem a pénzt ahhoz, hogy folytathassam a tanulmányaimat, a családom nem tudott anyagilag támogatni.”

Branislav edzői karrierje Újvidéken kezdett komolyra fordulni. „Miután a feleségemmel Újvidékre költöztünk, a BC NAP csapatánál edzősködtem, és feljuttattam őket a másodosztályba, ez nagy szó volt az ex-jugoszláv kosárlabdát nézve. Dušan "Duda" Ivković volt akkoriban a Vojvodina trénere, ő a jugoszláv kosárlabdázás három legmagasabban jegyzett, legendás szerb edző egyike, többszörös Euroliga-győztes, a FIBA Hall of Fame tagja. Hívott, és három évig dolgoztam mellette másodedzőként, ő volt a mentorom, mesterem a kosárlabdában. Előtte hiába tudtam már felmutatni eredményeket, nem voltam professzionális edző. Ő viszont profi volt, és felnyitotta a szemem, megtanított arra, hogyan kell edzőként dolgozni, hogyan kell kommunikálni a játékosokkal, a játékvezetőkkel, a médiával, a szövetséggel, mikor kell keménynek lenni és mikor nem. Megtanított, hogyan kell fejleszteni a játékosokat, hogyan kell igazán jól dolgozni. A legfontosabb, amit tőle tanultam az volt, hogy hogyan adjam át a kosárlabda iránt érzett szenvedélyt a fiatal játékosoknak. Duda Ivković azt mondta: „Branislav, kérdezz tőlem bármit, én minden tudásomat, tapasztalatomat, a játékfilozófiámat, az elveimet is át fogom neked adni. Jó edző leszel, az biztos” – mondta, mert látta rajtam az elköteleződést és a szenvedélyt. „A személyeddel a kosárlabdánk gazdagodni, fejlődni fog. De egyet kérek: a tudásodat ne tartsd meg magadnak.” Évek során sokat dolgoztam világszerte, és ugyanazt tettem, amit ő velem, átadtam minden tudásomat. Olyan vagyok, mint egy nyitott könyv, átadom, ami bennem van a kosárlabdázással kapcsolatban. A másik oldal pedig az, hogy amim van, azt mind a kosárlabdának köszönhetem. Ezért nagyon tisztelem a kosárlabdát, nem tudok érzelemmentesen beszélni róla. Ha valaki ártani akar a kosárlabdának, azt megölöm. Számomra ez egy szent dolog.” 

Branislav Jemć a Vojvodina felnőtt csapata után újra az utánpótlásban kezdett el dolgozni, és miután a kadett korosztállyal kétszer is országos bajnokságot nyert, felkérték junior szövetségi kapitánynak Radmanović és Vujanić generációjánál. „Újvidék bombázásának évében döntöttem el, hogy főállásban edző leszek, felhagyok a másik munkámmal, a kosárlabdának szentelem az életem. 1999-ben Ciprusra szerződtem egy élvonalbeli csapat vezetőedzőjének, ezzel kezdődött a nemzetközi karrierem, majd 2002-ben Tunéziába, a Monastir csapatához igazoltam. Az együttes nagyon fiatal volt, mindössze öt játékos volt 20 évnél idősebb, hat junior és egy kadett alkotta mellettük a csapatomat az A-ligában. Nagy kihívás volt egy olyan csapattal kiállni a felnőtt bajnokságban, ahol nincsenek légiósok, mindenki nagyon fiatal, és a tunéziai szövetség szabályozása miatt nem változtathatsz a kereten sem. Pár hónap edzői munka után behívott a klub elnöke. Elmondta, hogy elégedettek a munkámmal, de szeretnék, ha a mentalitásomon változtatnék, mert az ő kultúrájukhoz képest keményen követelek. Azt válaszoltam, hogy nem. A világ akkori legjobb kosárlabdakultúrájából kerestek edzőt, hiszen 2002-ben Szerbia világbajnok volt, én ezt a kultúrát, mentalitást képviselem, ebből nem engedhetek. Ekkor ki is rúghatott volna, de bízott bennem, folytathattam a munkámat. Az első évben hetedik helyen végeztünk, a másodikban már megnyertük az alapszakaszt és negyeddöntőt játszottunk, a harmadik szezonban pedig megnyertük a bajnokságot, a kupában ezüstérmet szereztünk és a juniorokkal is aranyérmesek lettünk. Erre az eredményre nagyon büszke vagyok: azonos kerettel, három év kemény munkával és szisztematikus építkezéssel eljutottunk a bajnoki címig. 2006-ban a klubvezetés felkért, hogy szakmai és gazdasági igazgató is legyek a kosárlabda szakágnál a vezetőedzői pozícióm mellett, de ezt csak fél évig csináltam, nem volt szerencsés egyszerre gazdasági kérdésekkel és a szakmával foglalkozni.”

Branislav Jemć Tunézia után visszatért Szerbiába, a Vojvodinához, ahol Ivica Mavrenszkivel dolgozott egy évig, akihez azóta is szoros barátság fűzi. Onnan Szlovákiába igazolt, majd visszatért Tunéziába még három szezonra, a Nabuelnél és a Club Africánál is dolgozott. „2013-ban pedig Egyiptomba szerződtem egy évre, amelyből végül négy nagyon sikeres, de nagyon sok munkát hozó év lett. Májusban utaztam ki, júniusban pedig már Afrika-bajnokságot játszottunk a kadettokkal. Ezüstérmet szereztünk, ezzel pedig kvalifikáltuk magunkat a világbajnokságra. Ez Egyiptom számára egy nagy siker volt, így felkértek a junior csapat szövetségi kapitányának is. Ez azért volt izgalmas helyzet, mert az U16-os világbajnokság és az U18-as Afrika-bajnokság egy időben zajlott, és bár két stábbal dolgoztam, de vezetőedzőként egyedül voltam. A vb-n 13. lett a csapat, nyertünk két mérkőzést, ami előtte még sosem fordult elő az egyiptomi válogatottal világbajnokságon. Dubaj és Madagaszkár között repültem a két legjobb kadett játékossal az egyik tornáról a másikra, a kadettek negyeddöntőt játszottak, míg a világbajnokságon Porto Rico ellen játszottunk a legjobb nyolcba jutásért, és hosszabbításban kaptunk ki. A juniorokkal viszont megnyertük az Afrika-bajnokságot. Következő évben ugyanez a helyzet ismétlődött meg, csak fordítva, a juniorokkal vb-t, a kadettokkal Afrika-bajnokságot játszottunk. A világbajnokságon három meccset nyerve 11. helyen zártunk, míg a kadettokkal megnyertük a kontinensviadalt. A 2015-ös év karrierem csúcspontja, jó érzés erre visszagondolni.”

Az edzői munka mellett a nemzetközi edzőképzésben is vállalt feladatokat új kollégánk. „A jugoszláv, szerb és egyiptomi szövetségi kapitányként követték a munkámat, és felkértek FIBA instruktornak. Ilyen minőségemben oktattam és részt vettem edzőtáborokban többek között Franciaországban, Szerbiában és Magyarországon is, majd az utóbbi években Coach Clinic-et tartottam fiatal edzőknek olyan, a kosárlabdázás szempontjából nem nagymúltú országokban, mint Kirgizisztánban és Türkmenisztánban, majd tavaly Katarban is dolgoztam. Katarban is kínáltak egy szerződést, de a pécsi lehetőséget fogadtam el. A szakmai indokok mellett az is döntött, hogy így gyakrabban láthatom a családomat; a feleségem Újvidéken él, míg a fiam Kanadában, a lányom és az unokám pedig az Egyesült Államokban lakik. A családom kérésére már megpróbáltam egyszer visszavonulni az edzői munkától, de az az igazság, hogy nem tudok a kosárlabda nélkül létezni, a véremben van.”

„A Rátgéber Akadémián folyó szakmai munkáról Ivica Mavrenszki barátomtól hallottam, Rátgéber Lászlóval pedig kölcsönösen ismerjük és elismerjük a másik szakmai teljesítményét, eredményeit. Mikor felkértek a pécsi munkára, hallottam már az itt épülő új létesítményről, László sokat mesélt róla, de élőben még sokkal lenyűgözőbb volt látni azt, valójában hogy néz ki az edzőcsarnok, amit megálmodott. A kadett csapatom egy részével már dolgoztam együtt a bajai nemzetközi táborban, augusztusban pedig a teljes kerettel elkezdtük az alapozást. Úgy gondolom, sok perspektíva van a játékosaimban, de rengeteg kemény munka áll még előttünk.”