Véget ért az Európa-bajnokság - értékeljük a csapatokat

Véget ért a sok magyar sikert hozó Európa-bajnokság, egyesével megnéztük, hogy a csapatok az elvárásokhoz képest hogyan szerepeltek

Felülteljesítők

Magyarország

Válogatottunk kicsit sötét lóként futott neki az Eb-nek, hiszen a stáb a felkészülési meccseken igyekezett elrejteni a fontos dolgokat, ráadásul Hanga Ádámot nem is kellett "bújtatni", átigazolási ügye miatt csak az utolsó pillanatban térhetett vissza a pályára. Aztán rögtön az első meccsen, a horvátok ellen rárúgtuk az ajtót a csoportra és megszereztük a kellő respektet a továbbiakra. A csehek és a románok legyőzésével meglett a titokban remélt továbbjutás, a szerbekkel szemben pedig a tisztes helytállásnál jóval többet tett le az asztalra a gárda – összességében férfi vonalon ismét felkerültünk az európai kosártérképre, hosszú távon ez még sokat érhet. A legfontosabb tanulság talán az, hogy Vojvoda, Perl és a többiek megtapasztalhatták, hogy igenis van keresnivalójuk a neves ellenfelek ellen is, és erre építhetnek a közeljövőben, hiszen ősszel kezdődnek a világbajnoki selejtezők. 

Ukrajna

Az ukránok tartalékosabbnál is tartalékosabb kerettel vágtak neki a tornának, de nem foglalkoztak a hiányzókkal (ez egyébként nagyon sok csapatról szintén elmondható a tornán), és előbb szoros meccsen a jóval pedigrésebb grúzokat győzték le, majd a házigazda Izraelt verték 24 ponttal – a 16 között a későbbi győztes Szlovénia ellen már nem volt sok esélyük. Az ukránok is bizonyították az idei torna egyik alaptételét: néhány vezér típusú játékossal, kőkemény védekezéssel, sok mozgással, a labdák megbecsülésével sikeresen vehető a csoportkör. 

Finnország

A csoport-házigazda finnek felborították a papírformát, hiszen begyűjtötték a francia, görög és lengyel csapat skalpját is, csak Szlovéniával szemben kapituláltak, ám ami ennél is fontosabb: Lauri Markkanen személyében valószínűleg megvan a következő 10-15 év finn kosársztárja. A mindössze 20 éves, az őszt már a Chicago Bullsban kezdő erőcsatár parádés tornán van túl, rendszeresen 20 pont felett termelt. A nyolcaddöntőben kijött a finn válogatott relatíve rutintalansága az olaszok ellen, de ettől függetlenül erősen pluszos volt nekik a torna, pláne hogy bő egy hétig kosárlázban égett az ország. 

Görögország

Amikor nem sokkal a torna előtt kiderült, hogy a görögök alapembere, az NBA-ben idén a legjobbak közé emelkedett Giannis Antetokounmpo egy vitatott sérülés miatt lemondja a részvételt, a hírekből úgy tűnt, hogy a görögök kicsit megrogynak. Volt is gondjuk bőven, a negyedik csoportmeccsük után 1-3-mal álltak, és ki-ki mérkőzésen kellett kiharcolniuk a nyolcaddöntős helyüket a lengyelekkel szemben - itt derült ki, hogy van a csapatnak tartása. Éles helyzetben beindultak a húzóemberek, és a lendületet tovább tudták vinni a litvánok ellen is, így az előzetes esélyeket felülírva bejutottak a nyolc közé. A negyeddöntő végére kijött a fáradtság és nagy küzdelemben elbuktak az oroszok ellen, de így is felül teljesítettek, hiszen két-három héttel a torna előtt kellett újjáépíteniük a játékukat. 

Németország

A torna előtt nagy kérdés volt, hogy a válogatottól visszavonuló Dirk Nowitzki nélkül mire hivatott a német nemzeti csapat – hamar megkaptuk rá a választ, Dennis Schröder félelmetes formában kezdte a csoportmeccseket, és a lendülete végig megmaradt. Ukrajnát és Grúziát megverve hamar jó helyzetbe kerültek, majd az olaszok elleni sikerrel be is biztosították a továbbjutásukat. Menet közben jött meg az étvágyuk, hiszen a nyolcaddöntőben jött el számukra a torna pillanata, a francia válogatottat búcsúztatták – különösen ez a meccs mutatta meg, hogy nem egyemberes a német csapat. A spanyolok ellen is helytálltak a nyolc között, nem is kérdés, hogy minden szempontból extra Európa-bajnokságuk volt. 

Lettország

A lettekről nem igazán lehetett tudni, hogy pontosan mire képesek – Kristaps Porzingist mindenki ismeri, jó néhány játékosuk neve is jól cseng az európai kosárlabdában, ráadásul abszolút modern a játékuk, hiszen régi erősségük a hárompontos. A balti válogatott aztán felül is teljesítette az elvárásokat, hiszen a szerbekkel és az oroszokkal azonos mérleggel zárt (4-1), a szerbek elleni vereséget négy győzelemmel feledtették, majd a 16 között brutális erődemonstrációt tartva söpörték le a jobb sorsra érdemes montenegróiakat. Ebben a sorban azért igazán nagy meglepetés nem volt, ami miatt végül a felülteljesítők közé soroltam őket, az a szlovének elleni meccsük volt –a későbbi bajnokok vért izzadtak a Porzingis és a Bertrans-fivérek vezette Lettország ellen. Meggyőződésem, hogy a döntőt leszámítva ez volt a torna legkeményebb mérkőzése Szlovénia számára, 40 percig mindent ki kellett tenniük a pályára, hogy győzzenek. 

Oroszország

Az oroszok az elmúlt években nem kápráztattak el bennünket a nagy tornákon, nagyon sokszor kollektíve zuhantak meg fejben – most is voltak néha gondok Shved viselkedésével, de Szergej Bazarevics elég jól tudta kezelni az érzelmi kilengéseket, ebben nagy segítségére volt Andrej Kirilenko, aki immár elnökként végig a helyszínen volt a gárdával. Nem mellékesen Bazarevics a csapat játékát is összerakta. Nem is Shvedre gondolunk, aki amikor éppen nem hisztizett, óriási dobófesztiválokat rendezett már a csoportkörben, majd az egyenes kiesés szakaszban is. Nem is Mozgovra, akitől várható volt, hogy nagy stabilitást ad hátul, hanem a kiegészítőkre. Nagyon sokan megjegyezhették Voroncevics és Zubkov sokoldalú játékát, Hvosztov villámgyors cseleit, betöréseit – a legjobb négy közé kerülés mellett ez a legnagyobb hozadéka a tornának számukra, hogy ezek a játékosok elhitték magukról, hogy a legmagasabb szinteken is jó játékra képesek. 

Szlovénia

A szlovének is hasonló cipőben jártak most, mint az oroszok, hiszen régóta várnak egy igazán nagy eredményre, és a korábbi időszakokban voltak igen komoly ajtócsapkodások a válogatott környékén. A grúzok nagy egóit korábban remekül menedzselő Igor Kokoskovnak óriási érdemei vannak abban az összhangban, ami minden egyes pillanatban sütött a gárdáról – mindenki tudta a helyét, tudta a szerepét, és ami fontosabb, el is fogadta. Goran Dragic, a torna MVP-je végig levédhetetlen volt, Luka Doncic remekelt a második opció szerepkörében, mégsem telepedtek rá úgy csapatuk játékára, mint például az oroszoknál Shved. Igyekeztek végig tűzben tartani a csapattársaikat, a pontok mellett a csapatot is kiválóan mozgatták, így válhatott több meccsen a honosított Randolph, a triplákat ipari mennyiségben szállító Prepelic, a sokoldalú Edo Muric, vagy a palánkok alatt óriási munkát végző szürke eminenciás, Vidmar nyerőemberré. 

Ami viszont nem meglepetés, hogy mivel nincsenek kiemelkedő magasembereik, a sebességre helyezték a hangsúlyt az egész tornán, ezzel pedig megoldhatatlan feladat elé állították az összes ellenfelüket – anno Igor Kokoskov annak a Phoenix Sunsnak volt a segédedzője, amelyben Steve Nash és fiatal cseréje, bizonyos Goran Dragic vezényelte a "hét másodperc vagy kevesebb" (seven seconds or less) néven ismert támadójátékot…

Papírforma

Izland

Az izlandiakról előzetesen sejthettük, hogy nem fognak továbbjutni, sőt meccset sem nyernek majd, ezt pedig csont nélkül hozták: sorrendben 29, 30, 36 és 27 pontos zakókat gyűjtöttek be. A csoport utolsó meccsén viszont nagyon felszívták magukat fanatikus szurkolótáboruk előtt, és megszorongatták az összecsapást kissé lazán kezelő finneket, így igazolták, hogy nem véletlenül voltak kint a tornán – nem lehet félvállról venni őket. 

Románia

A házigazdák önerőből valószínűleg nem jutottak volna ki az Eb-re, és az eredménysoruk is ezt támasztja alá – ugyanakkor egyáltalán nem lógtak ki a mezőnyből, végig nagyon keményen játszottak, voltak náluk kiemelkedő egyéni teljesítmények (például Mandache tripla-duplája) is. Még az út elején tartanak csapatépítésben, így nekik a tapasztalatszerzés volt a legfontosabb, és nem is vesztegették az idejüket. Komoly pozitívum, hogy a nagyon fiatal, de nagyon tehetséges Kuti Nándornak sok lehetőséget adtak, ő lehet a román kosárlabda közeljövőjének meghatározó játékosa. 

Nagy-Britannia

A briteknek vérmes reményeik nem lehettek, ezért ők fiatal húzóemberekkel és 1-2 rutinrókával jöttek a tornára, egyértelműen a jövőbe invesztáltak bele ezzel az öt csoportmeccsel. A fiatalok Európa élcsapatai ellen tesztelhették le, hol tartanak a fejlődésben – minden meccsen méltó ellenfelek voltak, erre lehet építeni a világbajnoki selejtezők alatt. 

Belgium

A belgáknál nem lehetett ott legjobbjuk, az Euroliga-menő Matt Lojeski, így nagy eredményt nem is várhattunk tőlük. A papírforma szerint legyőzték Nagy-Britanniát, a többi meccsen tisztességgel helytálltak – az Európa-bajnokság talán legszürkébb, legfelejthetőbb játékát játszó csapata voltak, esetükben az inga sem pozitív, sem negatív irányba nem lendült ki. 

Montenegró

A montenegróiaknál hiába voltak ott nagy nevek (Vucsevics, Rice, Dubljevics), az már a torna előtt is köztudott volt, hogy nagyon komoly szerkezeti problémákkal küzdenek. A mai kosárlabdában nagyon fontos, hogy legyen legalább két olyan játékos, aki képes folyamatosan bontani a védelmeket – ilyen stabilan teljesítő játékosuk nem volt. Rice lehetett volna, de a nyári események után (úgy kellett kikényszeríteni a részvételét, menet közben pedig létszámfelettivé vált Barcelonában) elég kedvetlenül játszott és nagyon vigyázott az egészségére. A verhető ellenfeleket legyőzték, a papíron erősebb csapatoktól kikaptak a csoportkörben, a nyolcaddöntőben pedig áthajtott rajtuk a rigai gyorsvonat – megfelelő egyensúlyú keret nélkül a veterán mesteredző, Bogdan Tanjevics sem tudott csodát tenni. 

Törökország

A hazaiak már előre mentegették magukat, mondván fiatal a csapat, idő kell nekik, az egyik veterán vezérnek szánt honosítottjuk a torna előtt sérült le – mindezek ellenére a nyolcaddöntő elérése érdekében egyáltalán nem kellett megfeszülniük a belgák és a britek ellen, viszont a szerb-orosz-lett trióval hiába játszottak szoros meccseket, egyiket sem tudták megnyerni. Ez a csoportnegyedik helyet, azaz Spanyolországot és a biztos kiesést jelentette a nyolcaddöntőben. Nem játszott egyébként rossz kosárlabdát a török csapat, a húzóemberek villantottak, összességében a honosított Dixon kiesése miatt többet nem várhattak. 

Olaszország

Miután Danilo Gallinari a felkészülés elején, egy holland ellenfél ütlegelése közben eltörte a kezét, jól be lehetett kalibrálni, mire lehet számítani az olaszoktól az Eb-n: Marco Belinelli ismét igazolta, hogy elképesztő csuklója van, Luigi Datome a dobások mellett próbált vezér lenni, Nicolo Melli hozta a szokásos sallangmentes játékát a palánkok körül. Mellettük viszont Daniel Hackett csalódást okozott, támadásban feltűnően passzív volt, így hiába a cseréje, Ariel Filloy jó tornája, vérmesebb reményeik nem lehettek. A csoportkörben az is látható volt, hogy komolyabb magasember-szekcióval rendelkező ellenfelek (Litvánia, Németország) ellen nagyon kevés a Marco Cusin vezette "centersor" – az egyenes kieséses szakaszban a rutintalan Markkanent még be tudták vinni az erdőbe a finnek elleni meccsen, a Marjanovics vezette szerbek ellen viszont már esélyük sem volt a legjobb nyolc között. 

Szerbia

A szerb válogatott is megküzdött a hiányzókkal, hiszen a gárda támadójátékának egyik alappillére, Milos Teodoszics a felkészülés során dőlt ki, A parádés NBA-szezont futó Nikola Jokics, valamint a klubkosárlabdában nem túl sikeres, a válogatottban viszont általában extra Raduljica el sem kezdte az edzőtábort, és rajtuk kívül is több ismert, bizonyított kiegészítő is kidőlt. Ugyanakkor a sok hiányzó ellenére a szerbek kerete így is mély volt (az európai mezőnyben egy Marjanovics-Kuzmics-Stimac centerrotáció minimum a "kellemes gond" kategória), így a legjobb négy alapelvárás volt ettől a csapattól is. Mindent azonban ők sem bírtak el, az elődöntőben a Teodoszicsot több, mint megfelelően helyettesítő Jovics bokasérülése azt jelentette, hogy a fináléra kidőlt a két jól bontó, jól védekező hátvédból az egyik, Bogdanovics pedig magára maradt. Jovics ugyan megpróbálkozott a döntőben a játékkal, de Dragic-ék ellen fél bokával nem lehetett esélye – bár Djordjevics így is majdnem csodát tett a csapattal, végül maradt a realitás. 

Alulteljesítők

Izrael

A házigazdák papíron jól mutattak, azonban a Mekel-Casspi duó végül nem tudta úgy felpörgetni a gárdát, ahogy kellett volna. A kiegészítők sem tudtak eleget hozzátenni, a záró, ukránok elleni csoportmeccsen beszedett 24 pontos zakó pedig megkoronázta a rossz szereplést. A szövetségi kapitány bele is bukott a kudarcba. Valószínűleg ez volt a jó döntés, mert a képességek alapján ha nem is simán, de abszolválniuk kellett volna a csoportkört. 

Csehország

Bár a cseheknél Vesely és Schilb sem volt ott, Welsch pedig látványosan megöregedett, máshol is volt hasonló probléma, amit gond nélkül áthidaltak, és nem nagy merítéssel dolgozó kosárnemzetekre gondolok, hanem például az ukránokra. Nem is ezen múlt a továbbjutásuk, mert a csehek bizonyították, hogy van még tartalék náluk, többen is jó játékkal jelentkeztek. Sokkal inkább az volt a gond, hogy Tomas Satoransky a magyar válogatott elleni kulcsmeccsen nem tudott valódi vezérré válni – nála egyébként ez már nem először fordul elő. Láthatóan a magyar szakmai stáb nagyon tudatosan készült rá, és Kovács Péter személyében megtalálták azt a védőt, aki elég gyors volt, hogy megtartsa lábbal, és elég erős is, hogy ne tudja bevinni pozícióba. Satoransky mellett a kiesésben nagy a felelőssége a cseh edzői stábnak is, mert láthatóan nem készültek erre az eshetőségre, pedig nekik is ismerniük kellett az irányítójuk korlátait. 

Lengyelország

Bár a lengyeleknél lehetett rá számítani, hogy a Gortat-Lampe párost nehezen tudják pótolni, az egy szem Izland elleni sikernél több volt bennük – megszorongatták a franciákat, a finneket, tízen belül maradtak a szlovénekkel szemben. Egy volt a gond, hogy alapvetően eltaktikázták magukat: a csoport zárómeccsén a sok sebből vérző görögökkel játszottak ki-ki meccset, de addigra elfáradtak a kulcsembereik és szétesett a védekezésük, 95 kapott ponttal pedig nagyon ritkán lehet mérkőzést nyerni. Megvolt az esélyük a Top16-ra, de elrontották, így hiába örömteli, hogy nem két emberről szól a kosárlabdájuk, mégis inkább elszalasztott lehetőség nekik ez az Európa-bajnokság. 

Grúzia

A lengyeleknél is nagyobbat bukott Grúzia, Pachuliáék hiába oktattak a felkészülési meccseken, az előadás nem sikerült. A torna előtt úgy tűnt, hogy megoldották Viktor Sanikidze hiányát, élesben viszont kiderült, hogy a montenegróiakhoz hasonlóan hiába parádés a magasember-rotáció, ha a kinti posztokon nincsenek vezérek. A bevallottan a nyolc közé vágyó grúzok a Valanciunasra túlságosan építő, és kicsit laza litvánokat még elkapták a nyitómeccsen, utána viszont a Schröder vezette németek és a villámgyors játékot játszó ukránok ellen sem ment a játék, a végén pedig az olaszok legyőzték őket a ki-ki meccsen. A gyors kiesés után jött az igazi feketeleves, Pachulia és Sanikidze is visszavonult a válogatottól – ezzel vált mérföldkővé ez az Európa-bajnokság számukra, negatív értelemben.  

Franciaország

Az előző négy válogatott rossz tornája még magyarázható, és nem is tradicionálisan jól szereplő válogatottakról van szó, az utolsó négy számára viszont súlyos csalódás a szereplés. A franciáknál hiába hiányzott egy csapatra való kosaras, így is NBA-játékosok, Euroliga-sztárok vonultak fel – talán a cseresoruk sínylette meg kissé, tőlük nem jött az a lendület, amit megszokhattunk a francia válogatottól. Csakhogy. Az rendben van, hogy a szlovének ellen nem volt esélyük, de a nyitónapon finnektől kikapni semmilyen szinten nem elfogadható egy francia csapattól, emiatt pedig csak csoportharmadikként mentek tovább. Fortuna istenasszony itt sem engedte el a kezüket, hiszen a németekkel kerültek szembe, akik papíron szintén gyengébbek náluk – a pályán viszont ebből semmi nem látszott. A kulcspillanatokból rendre a németek jöttek ki jobban, így a franciák nem jutottak be a nyolc közé. Hogy érezzük ennek a súlyát: 1987 (!) óta mindössze egyszer, 1997-ben történt hasonló eset. 

Spanyolország

A spanyolok kicsit hasonló cipőben jártak, mint a szerbek, annyi különbséggel, hogy ők az egész tornán nem tudták megoldani a kinti támadójátékot. A felső posztokon a Gasol- és a Hernangomez-család mindent megcsinált, amit lehetett, ugyanakkor a periméter-játékuk meg sem közelítette a korábbi szintet. Nikola Mirotic személyében egy 4-esként bevethető vajkezű spílert vesztettek, Sergio Llull kidőlésével az egyik legfontosabb fegyverük, a Rodriguez-Rubio-Llull hátvédrotáció borult meg, a váratlan húzások és nagy dobások mestere, Rudy Fernandez már nem vállalta az Eb-t - majd az egészet tetézte, hogy az első csoportmeccsen lesérült Alex Abrines, aki nagyjából az egyetlen jó kiscsatáruk és stabil tripladobójuk volt. A két Gasol rutinja, Rodriguez labdazsonglőrködése és Rubio védekezése a legjobb négyig elég volt, de ehhez erőn felül kellett teljesíteniük a húzóembereknek, így a lehető legrosszabbkor jöttek az elképesztő sebességgel operáló szlovének, akik egyszerre használták ki a fáradtságot, a szerkezeti problémákat és Rubio, hogyan is mondjam finoman, időnként megremegő csuklóját. A kétségkívül meglévő problémák ellenére azért a jelenlegi csapatnévsort látva is toronymagas esélyesek voltak mindenkinél, a csalódást jelentő elődöntős vereségben pedig vastagon benne volt a szakmai stáb, akik kis túlzással hátradőlve nézték végig, ahogy lemészárolják őket a szlovének – Scariolo nem először bizonyította, hogy ha kulcsmeccseken nem válik be az előzetes taktika, képtelen a menet közbeni változtatásra. 

Horvátország

A horvátok titkos éremesélyesként érkeztek a tornára, el is mondták, hogy szerintük már a szerbek szintjén vannak – nos, lehet, de csak papíron. A horvátoknál rendre visszatérő probléma az oroszokhoz hasonlóan, hogy hajlamosak kollektíve szétesni fejben és nem csapatként játszani. Most is ez történt, ha Hanga nem sérül meg ellenük a nyitómeccsen, simán benne lehetett volna egy ennél gyászosabb szereplés is – ott még visszajöttek és végül lehoztak egy egész jó csoportkört, sőt a spanyolok ellen úgy tűnt, hogy sikerült rendezniük a sorokat. A 16 között viszont eljött az igazság fájdalmas pillanata, 101 pontot hintve szabott rájuk 23 pontos zakót az orosz válogatott. Pár éve volt már egy hasonló hullámvölgye a horvátoknak, akkor sziszifuszi munkával, Aleksandar Petrovic vezetésével fel tudták építeni a gárdát – most kezdhetik elölről, mert Petrovic lemondott a kiesést követően. 

Litvánia

A végére hagytuk a torna legnagyobb csalódását, a litvánokat. A kosárlabdanemzetnél is akadtak gondok bőven, sorra dőltek ki a periméterről a játékosok, de úgy tűnt, hogy a litván kosárlabda van olyan erős, hogy megoldja a gondokat. A nyitómérkőzésen ugyan csúnyán bealudtak a grúzok ellen, onnantól kezdve viszont négyből négyet húztak be, időnként káprázatos játékkal nyerték a csoportot, és a görögök elleni nyolcaddöntőben is abszolút esélyesek voltak. Ott viszont valami történt, egyrészt a rutinróka Bourousis vezetésével Valanciunast levették támadásban, ami teljesen megölte a litvánok kint-bent játékát, másrészt a Sloukas-Calathes-Papanikolaou periméter-trió hozta magát a foghíjas litván külső sor ellen. Lehet azt mondani, hogy csak idő kérdése volt, hogy egy nagyon erős periméterrel rendelkező ellenfél jön szembe, ugyanakkor kicsit előre tekintve a világbajnoki selejtezőkre - gondban lehetnek. Valanciunas, Motiejunas és Kuzminskas, vagyis gyakorlatilag a magasember-rotáció már az NBA-ben lesz, a kezdőirányító Kalnietis az Euroligában (Milano), és bizony a cseresor nagyon nem volt meggyőző. Hogy ez nekünk miért fontos? A litvánok éppen velünk, a lengyelekkel és a koszovóiakkal vannak egy selejtező csoportban…

 

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus